Közismert, hogy a reneszánsz mester nem hagyott hátra ifjúkori önarcképet magáról, de szakértők úgy vélekednek, hogy Leonardo da Vinci (1452-1519) egyik festményébe rejtette magát.

Egy brit művészettörténész azzal a meglepő teóriával állt elő, hogy ez az alkotás nem más, mint a híres Az utolsó vacsora című festmény, amelyen szerinte ráadásul kétszer is feltűnik a polihisztor alakja. Ross King, aBrunelleschi's Dome szerzője úgy gondolja, hogy da Vinci saját magát festette Tamás és Jakab apostolok helyére.

A bizonyítékot egy kevéssé ismert versrészlet rejti, amit da Vinci barátja, Gasparo Visconti írt, miközben a művész Az utolsó vacsorán dolgozott az 1490-es években.

A humoros versben Visconti megemlíti, hogy barátja annyira jóképűnek tartja magát, hogy a saját portréját minden képében elrejti. Az, hogy Leonardo fiatalon jóképű volt, széles körben ismert, amit a 16. században élt és alkotott művészeti író, Giorgio Vasari leírásából tudunk. Ráadásul Tamás felemelt ujja is da Vincire vall, akinek a kortársak beszámolója szerint ez amolyan névjegye volt. A hosszú haj, a görögös orr és a szakáll pedig egyértelműen visszaköszön Az utolsó vacsora két szereplőjén.

Még mielőtt belevágnánk utazásunkba, szeretnénk leszögezni, hogy eme cikk csupán első fejezete, egy többrészes elemző cikksorozatnak, ezért elképzelhető, hogy a kérdések megválaszolása helyett újabbak merülnek föl a kedves olvasóban.  A történet meglehetősen összetett, és példa nélküli abban a tekintetben, hogy milyen hatalmas mennyiségű információ maradt fenn róla még így, több évtized távlatából is, ezért a Legendavadász csapata úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egy 15-20 oldalas óriási elemző cikket zúdítana az olvasókra, megpróbálja inkább három, nagyjából egyenlő részre osztani azt, és eladagolni azt. Így aztán ha valakinek hiányérzete maradna a cikk befejeztével, ne csüggedjen, hamarosan jön a folytatás, hogy a végén egy kerek egésszé álljon össze. Vajon Royal Rife megdöbbentő története valóban igaz, vagy csak egy jól szituált átverés, melyet valaki, vagy valakik gondosan kiviteleztek?

Egy korábbi cikkünkben már kiveséztük a hírhedt – és sokáig valódinak tartott – fotókat, melyek csészealjakat, vénuszi – és ilyen olyan nevekkel titulált – cirkálókat ábrázoltak. Most szeretnénk még egy utolsó kegyelemdöfést adni az ügynek, legalábbis a jól megérdemelt leleplezést közreadni némi magyarázattal. Nem mai az eset, Adamski körül már régóta forrt hoax téren a levegő, de csak az utóbbi években pukkant ki igazán a lufi.

Egy másik ismert eset 1965. február 26-án történt az Egyesült Államokban, Silver Springsben, melynek látszólag semmi köze nem volt Adamskihez, aztán kiderült, hogy mégis. Ugyanis eleinte sokan helytelenül vagy helyesen, de Madeleine Rodeffer és az ő férje videójaként tartották számon, viszont a tény, miszerint akkor és ott a helyszínen Adamski is jelent volt, csak később kapott sokkal nagyobb hangsúlyt.

A három szemtanú épp kocsikázott, amikor észrevették az őket követő tárgyat, mely igen közel merészkedett hozzájuk. Az autó begyorsított, majd mindenki azt kiabálta a másiknak, hogy vegyék elő a kamerát, és azonnal tapasszák az ablakokhoz. Maga Adamski vette fel a felvételt egy 8mm-es kamerával, a felvétel színes, de nem jó felbontású, nem lehet túl sokat kivenni az objektumból. A hajó körül erős zajt lehet látni, amit Adamski később erős elektromagnetikus erővel magyarázott, mely valószínűleg az égi járműből áradt feléjük.

Ne feledjük, Adamski filmezte le a csészealjat. Ez azért fontos, mert körülbelül 10 évvel ezelőtt is ugyanilyen (vagy legalábbis nagyon hasonló) csészealjat sikerült „lencsevégre kapnia”, amiről ugye később kiderült, hogy félig manipulált, félig rajzolt, de lényegében egy lámpabúra volt. A szemfülesebbek már rájöhettek, hogy a videó fake, egyrészt a fent említett tények miatt (Adamski egy szélhámos) másrészt a felvétel stílusának hasonlósága miatt. De mégis, hogy csinálta?

Elsőre megnézve a videót arra gondolnánk, hogy talán valamiféle papírból kivágott, megfelelően árnyékolt alakzat himbálózik a kamera előtt ide-oda. Mindenesetre egy csöppet sem tűnik térbeli alakzatnak, legalábbis nem teljesen. A megoldásra egy japán kutató, Junichi Takanashi jött rá. Ugyanis Takanashinak sikerült egy az egyben reprodukálni a videót, illetve a modellt, amit Adamski megalkotott.

A kép jobb oldalán látható képkockákon a reprodukciót láthatjuk, míg a baloldaliakon az eredetit. Adamski nagy valószínűséggel egy félbevágott 3D modellt használt a megfelelő illúzió elérése érdekében, amit egyszerűen az autó ablakára (már ha valóban autóban ültek, ahogyan állítják) tapasztott némi ragasztó segítségével.

Ez megmagyarázza a furcsa mozgást, és a zajokat, és alaktorzulást, amit a felvételen produkál.  Az önmagában nem lenne bizonyító erejű, hogy valaki reprodukálni tudta valaki, viszont ha, figyelembe vesszük, hogy egy nagy szélhámosról beszélünk,  már egészen más a helyzet. Nem mellesleg Adamski maga is elismerte a csalásokat.

Szerkesztő:
Zavatszki Milán

Maurice miután megkezdte nyomozását a házban, hamar rájött, hogy ténylegesen valódi poltergeist jelenséggel áll szemben. Egyre többször tapasztalta ő is a házban lassan „mindennapossá” váló anomáliákat, a folyton elmozduló bútorokat, lebegő székeket, könyveket, tárgyakat, és a szokatlan kopogó hangot. Egy alkalommal például annak volt szemtanúja, amint egy üveggolyó lebegni kezdett, majd úgy érkezett földet, hogy ott teljesen megállt, mintha kimerevedett volna. Semmiféle visszapattanási effektet nem produkált, teljesen abnormálisan viselkedett. A Hodgson család hamarosan a média kereszttüzében találta magát ezután, s  esetük majdhogynem Anglia szerte ismert volt. Többször felmerült az, hogy esetleg az egész egy nagy hoax, de ez gondos tervezést, és következetességet igényelt volna a család részéről, s őszintén szólva nem úgy néztek ki, mint akik ilyenre képesek. A gyerekek egyre idegesebbek voltak, nyugtalanságuk a házon kívül sem csökkent, és folyamatosan romlott tanulmányi teljesítményük.

Mi is valójában a poltergeist? – Tennénk föl magunkban a kérdést. A jártas legendavadászok már tudhatják a választ, hiszen korábban is volt szó – a zaragozai poltergeist kapcsán - itt a blogon úgynevezett kopogó szellemről, vagyis poltergeistről. Maga a kifejezés annyit tesz, mint zajos szellem, kopogó szellem, vagyis olyan kézzel nem megfogható entitást értünk ez alatt, melynek megjelenését különös hangok, és zajok kísérik. A kopogó szellemek viszonylag gyakoriak, hisz kivétel nélkül minden kísértetjárta házban hallani véltek furcsa hangokat az ott lakók, gondoljunk csak a Summerwind kúria borzalmaira. Az ezoterikus világban a kopogó szellemeket rosszindulatú, gonosz lelkekként tartják számon már ősidők óta, nem véletlen az, hogy rengeteg horrorfilmben kaptak mintegy főszerepet. A parapszichológia az elmúlt száz év során egy új mozaikszót is bevezetett az angol nyelvbe: az RSPK-t. A rövidítés nem mást jelent, mint ismétlődő, spontán pszichokinézist. Eme rejtélyes paranormális tevékenység során bútorok mozdulnak el helyükről, különös, hátborzongatóan hideg fuvallatok, s áramlatok keletkeznek a semmiből - melyeknek gyakran semmilyen forrása sincs – ismeretlen hangok hallatszanak, tárgyak, dolgok tűnnek el, majd kerülnek elő, illetve előfordul az is, hogy emberek emelkednek a magasba akaratukon kívül.