Maurice miután megkezdte nyomozását a házban, hamar rájött, hogy ténylegesen valódi poltergeist jelenséggel áll szemben. Egyre többször tapasztalta ő is a házban lassan „mindennapossá” váló anomáliákat, a folyton elmozduló bútorokat, lebegő székeket, könyveket, tárgyakat, és a szokatlan kopogó hangot. Egy alkalommal például annak volt szemtanúja, amint egy üveggolyó lebegni kezdett, majd úgy érkezett földet, hogy ott teljesen megállt, mintha kimerevedett volna. Semmiféle visszapattanási effektet nem produkált, teljesen abnormálisan viselkedett. A Hodgson család hamarosan a média kereszttüzében találta magát ezután, s  esetük majdhogynem Anglia szerte ismert volt. Többször felmerült az, hogy esetleg az egész egy nagy hoax, de ez gondos tervezést, és következetességet igényelt volna a család részéről, s őszintén szólva nem úgy néztek ki, mint akik ilyenre képesek. A gyerekek egyre idegesebbek voltak, nyugtalanságuk a házon kívül sem csökkent, és folyamatosan romlott tanulmányi teljesítményük.

1977. szeptember 10-én tehát elérkezett a világhír, s Hodgsonék esete a Daily Mirror című lapban jelent meg, ami szakmai berkekben komoly tekintélyt kiérdemlő lap volt, mely nem foglalkozott holmi bulvárpletykákkal, vagy kitalált erőltetett mesékkel. A hitelesnek tűnő paranormális sztorik sem kaptak helyet a címlapon, ráadásul annak nagy részét elfoglalva, nagy, öles betűkkel. Azonban a hirtelen jött hírnévvel beindult a bulvársajtó mocskos gépezete is. Egyre több újságíró, és lap kezdte vádolni a családot a történet kitalálásával, és egyértelmű csalással. Nem egy esetben az is előfordult, hogy egyes riporterek pénzt ajánlottak a családnak azért, hogy azt állítsák: az egészet csak ők találták ki. A gyerekekből számtalanszor próbáltak meg hamis vallomásokat kicsikarni, de azok váltig állították: valami paranormális történik a házban. Nem volt szükség tehát csalásra, mert a szakemberek nagy része is azt állította, valóban valami különös van az enfieldi családi ház falai között.

A jelenségek folytatódtak. Sőt, egyre fenyegetőbbnek, és erőteljesebbnek tűntek. Egyik este a lányok szobájában magától kigyulladt egy gyufákkal teli gyufásdoboz, csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem ütött ki komolyabb tűz. A lányok teste időnként remegni kezdett, a takarójuk valami láthatatlan erőtől meglibbent, illetve egy esetben a szobában álló hatalmas fotel fordult csaknem teljesen feje tetejére minden külső behatás nélkül. A kirendelt különféle szakemberek közül a legtöbb időt maga Maurice Grosse (oldalt) töltötte el a házban. Hamar elvesztette objektivitását az ügy iránt, ami részben érthető is, életének előzményeit – lánya elvesztését – tekintve. Ő az első perctől kezdve hitelesnek érezte az enfieldi poltergeist esetét. Hitt benne, egyfajta bizonyosságként fogta fel a túlvilág létezésére. Janet Hogsonnal kivételesen sokat beszélt, mert – már neve miatt is – emlékeztette elhunyt lányára. A kutató tehát abban reménykedett, hogy a Hodgson család ügye segít majd közelebb jutnia a túlvilág, és Janet Grosse halálának megértéséhez.

Graham Morris (a fotós) is többször járt a helyszínen Maurice kíséretében, s többször előfordult, hogy rejtélyes technikai gondokkal küzdöttek. Érdekes például az, hogy Graham egy egész estén át töltötte fényképezőgépét, azonban mikor fotózni akart vele később, egyetlen kép elkészítése után lemerült. Ráadásul ez a jelenség ugyanígy megtörtén másik fényképezőgépével is, azaz egyszerre kettőn jelentkezett az anomália, melyre azóta sem tudtak magyarázatot adni. De nem csak nekik adódtak hasonló gondjaik a házban, hanem az ott járt újságíróknak, riportereknek is. Egy infravörös lencsével felszerelt videó kamerát is fölszereltek a házban, de az nem működött, és egyéb technikai gondok adódtak vele, amitől aztán hasznavehetetlen volt. Mivel videó felvételes bizonyíték továbbra sem volt, mint ahogy normális, bizonyításra fölhasználható döntő erejű fotók sem, a poltergeist esete továbbra is megosztotta a sajtót és a közvéleményt. A jelenségek továbbra is folytatódtak, sőt, még sűrűbbé kezdtek válni. Rejtélyes tüzek gyúltak, melyek épp oly hirtelen aludtak el, mint ahogy megjelentek, a házban hallatszó forrás nélküli kopogások is egyre ijesztőbbek lettek. A függönyök ide-oda tekeregtek és lebegtek még akkor is, mikor a házban minden ablak zárva volt. A legijesztőbb dologra azonban még csak ezután derült fény. Mint már említettük, a poltergeist jelenségek általában egy konkrét személyhez köthetőek ellentétben a kísértetekkel, akik rendszerint egy adott helyen, épületben mutatnak mindig aktivitást. Nos, nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a kutatók rájöjjenek, maga Janet Hodgson lehet a poltergeist. Legalábbis ő volt a megoldás kulcsa.

Mindeközben az enfieldi poltergeist Britannia leghíresebb paranormális története lett, megelőzve az elefántember legendáját. Többször fölmerült már, hogy a poltergeist jelensége a család valamely konkrét tagjához köthető, de elkellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy rájöjjenek, a 12 éves Janetben kell keresni a válaszokat. A jelenségek ugyanis többnyire akkor – és csak akkor- történtek, mikor a lány is jelen volt a házban, vagy az adott helyiségben, s a paranormális anomáliák egy része közvetlenül vele esett meg. Egy átlagos lánynak ismerték meg a kutatók – és így Maurice és Graham is. Semmi különös nem volt benne. Kedves, illemtudó gyerek volt, jól tanult az iskolában (franciául, és németül is tanult), és barátkozó jellemmel bírt. Egyes beszámolók szerint Janet körül akkor sem voltak rendben a dolgok, mikor a házon kívül volt. Az iskolában a táblatörlő szivacs többször elmozdult, a helyi szupermarketben is előfordult, hogy a tárgyak leestek a polcról az ő jelenlétében, de ennek akkor még senki sem tulajdonított nagy jelentőséget.

1977 decemberétől kezdve még erősebben érezhető volt egy földöntúli erő jelenléte. Egyre többször nyíltak ki a fiókok polcai, foteleknek kélt lába éjszakánként, de volt, hogy az ajtók csapódtak be, nyíltak ki teljesen váratlanul, a frász hozva az ott lakókra. Csoszogó hangok, tompa kopogások rázták meg a Hosgon lak sötétjét. Hamarosan ennél is erőteljesebb események történtek. A gyerekek (lányok) szobájában a poltergeist aktivitás olyan nagy volt, hogy a lányokat többször letolta valami láthatatlan erő az ágyaikról. Úgy érezték, mintha valaki egy erőteljes mozdulattal lehúzta volna őket az ágyról, s ez legtöbbször Janet-tel fordult elő. Egyik este pedig a szó szoros értelmében levitált a lány, s mindezt Graham Morris fényképezőgépe is rögzítette mintegy fotósorozatként. Azt mondják, a képek nem hazudnak. Hogy ez esetben is így van-e, arról csak Graham Morris, illetve a fotózással, és fotóeffektusokkal foglalkozó szakemberek tudnak nyilatkozni, de Graham Morris állítása szerint a felvételek valódiak, és Janet valóban levitálni látszik a képeken. A fényképezőgép körülbelül 5 képet készített, sorozatban egymás után, alig egy másodperc alatt. A szkeptikusok persze már alig várják, hogy visszapasszolhassák a magas labdát, merthogy mi van, ha Janet nem is levitált, hanem egyszerűen felugrott az ágyon?

Honnan tudhatnánk, hogy nem-e csak felugrott a kislány az ágyon?! – csattanhat fel többekben a kérdés. Jogos. A lány kiindulási pontja, az ugrás magassága és szöge sajnos nem zárja ki azt, hogy egy egyszerű ugrást látunk fotón megörökítve. Főleg hogy még a lábát is fölhúzza, ami tipikus testi reflex egy ilyen magasságú ugrás esetében. De mi a helyzet a következő képpel alul?

A fenti képen jól láthatjuk, hogy enyhén berogynak Janet lábai. Így még ugyan lehet ugrani, de hogy valakinek még a kezei is úgy álljanak, mint a képen, az már elég nehéz mutatványnak tűnik. A fényképről valóban az az érzése támad az egyszerű földi halandónak, mintha a kislányt szinte kiemelték, vagy kitépték volna az ágyból. De tegyük a szívünkre a kezünket: biztosan nem lehet így ugrani egy ágyból? Lehet bizony! Persze ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egyértelmű hamisítvánnyal van dolgunk. Amit látunk, az valódi. A fényképen minden ott van a helyén, ahogy az fizikálisan is ott volt abban a pillanatban, amikor a fotót készítették. Akkoriban ne volt Photoshop, vagy Gimp, és egyéb fotómanipuláló csodaprogramok. Ha valaki tehát hamisítani akart, a helyszínen kellett kiviteleznie, s nem utólag hozzányúlva, ami mint előbb említettük, szinte lehetetlen volt akkoriban. Egy ilyen ugrást az ágyból viszonylag egyszerűen lehet kivitelezni, nem igényel speciális nyaktekerő mozdulatokat, vagy külön szakértelmet. Megpróbálkoztunk volna egy kísérletsorozat keretében reprodukálni az eseményeket, legalábbis a szóban forgó levitációt, de mivel ezt már rengetegen próbálták előttünk, erre nem volt semmi szükség. Összességében elmondható – a rengeteg próbálkozás eredményei ezt mutatták – hogy mint már hangsúlyoztunk, könnyű szerrel el lehet készíteni a fenti képek élethű replikáit alig egy óra alatt.

A sokkból azonban nem volt ideje felébrednie sem a lánynak, sem pedig a házban tartózkodó szakembereknek (többek között Mauricenak) ugyanis a hátborzongató események tovább folytatódtak. Janet olyannyira pánikba esett, hogy be kellett nyugtatózni. Nem is egyet, hanem egymás után három adagot is kapott, csak ezután csillapodott le, míg végül – épp ezek hatására – mély álom tört rá. Ezen nincs mit csodálkozni, kit ne ütne ki, ha egymás után zsinórban 3 adag nyugtatót tömnének belé? Az viszont már sokkal érdekesebb, hogy mi történt ezután a lánnyal. Nem sokkal később, mikor mindenki elhagyta a szobát, hatalmas puffanásra füleltek föl az ébren maradtak, s abban a minutumban föl is rohantak újra a lányok hálószobájába. Janetet pedig néhány méterre ágyától, egy komódra fekve találták meg. Igen. Janetet, akit nem sokkal azelőtt kapásból három nyugtatóval nyugtattak le, míg álomba nem zuhant. Nehéz elképzelni, hogy egy agyonszedált 12 éves kislányban legye annyi erő, hogy megtegyen néhány métert az ágytól, és még föl is másszon a komódra, hogy aztán ott aludjon tovább.

Erről – ahogy a lány a helyszínen hever agyon nyugtatózva – még fotót is készített Graham. Egy biztos konklúziót már is levonhatunk: ha az állítólagos levitálás nem is volt képes alátámasztani az enfieldi poltergeist hitelességét (sőt, éppen ellenkezőleg, olaj volt a tűzre) akkor az itt látható fotó sokkal meggyőzőbb lehet. Csak lehetne. Mert messziről jött ember azt mond, amit akar, egyszóval nem tudhatjuk, hogy nem-e hazudik az összes akkor a helyszínen megjelent szemtanú, vagy valóban megtörtént minden. Azonban az eset után még néhányszor előfordultak levitálások, s egy alkalommal még az utcáról is látni vélte néhány szemtanú, amint a kis Janet teste átlebeg a szobán. Ez azért fontos, mert az ügyet tekintve ez lehetett volna a „Szent Grál”. Vagyis két – a családtól, és az eseményektől teljesen „elszigetelt” – független szemtanú látja, amint megtörténik a paranormális Janet szobájának ablakán át. Azonban mindez eltörpül annak fényében, amit Janet kezdett produkálni az ezt követő hetekben.

Ugyanis a poltergeist Janetet arra használta föl, hogy kommunikáljon a külvilággal, ami abban nyilvánult meg, hogy a lány hangja időnként borzalmasan elváltozott, és teljesen más hangtónussal beszélve látszólag összefüggéstelen mondatokat motyogott. Mintha szó szerint megszállta volna valami, és ez a valami mag az entitás volt, mely akkor már hónapok óta kínozta őket. Egy alkalommal, mikor Maurice bemutatkozott ennek a poltergeistnek, a lány félreérthetetlen férfihangon megismételte a nevét: „Maurice!”. Janet anyja, Peggy Hogdson is lehetőséget kapott, hogy beszélhessen a pillanatnyilag megszállt lányhoz, aki szinte teljes transz állapotban volt.

Peggy - Miért nem mész fel oda, ahová tartozol? (fel a mennyországba – szerk.)

Janet/Poltergeist - Nem hiszek benne!

Peggy –Nem hiszel benne? Miért?

Janet/Poltergeist – Nem vagyok jó ember!

Itt az a fő kérdés, vajon meg lehet-e magyarázni az orvostudomány szempontjából Janet szokatlan hangképzését. Erre hamarosan rátérünk. Mivel mindig akadtak szkeptikusok, azonnal megkérdőjelezték a lányt, és a benne lakozó különös entitás állítólagos létezését, így addig nem nyugodtak, míg egy hozzáértő meg nem vizsgálta őt. Ray Allen, egy akkoriban híres televíziós hasbeszélő látogatta meg a Hodgson-házat hogy megbizonyosodhasson az eset valódiságáról. Ray Allen (más források szerint Ray Alen) 1930. szeptember 18-án született, és nemrég, 2010 májusábában halt meg tavaly egy méltán népszerű angliai hasbeszélő volt, kinek nevét szerte a világon ismerték, ennek ellenére hazájában volt a legnagyobb sikere. Még egy televíziós műsort is kapott, ugyanis a BBC-n debütált Lord Charlesnak keresztelt bábujával a „The Good Old Days” c. műsorban, az 1960-as években, s többször visszatérő vendégek voltak, a közönség pedig imádta őket.

A hasbeszélésről még soha nem írtunk részletesen a blogunkban, így most ezt is megtennénk azok kedvéért, akik nem hallottak még róla. A hasbeszélés (fonetikai szakkifejezéssel: ventriloquia) egy igen régi, mondhatni ősi és egyben szándékosan megtévesztő mutatvány. Eredete csaknem több ezer évvel nyúlik vissza az időbe, az időszámításunk kezdete előtti időkre. Feltételezések szerint eredetileg nem a szórakoztatás, mint manapság, hanem a befolyásolás eszköze volt. Ugyanis gyakran előfordult, hogy a hasbeszélő azt állította, hogy az égiekkel folytat párbeszédet a jövendőmondás érdekében. Ehhez arra volt szükség, hogy a hasbeszélő kellő távolságra legyen a hallgatóságtól, amit úgy ért el, hogy meghúzott, kivágott maga körül egy vonalat, amely később falakkal magasodott, és lett belőle templom, kápolna. Az európai, kinyilatkoztatásos vallási ceremóniák megőrizték az elváltoztatott hangon való, nem természetes beszédet, továbbá számtalan más, úgynevezett tartalomközvetítő foglalkozás (ezeket nevezzük médiumoknak) született azóta és születik ma is komoly sikerrel és szórakoztató jelleggel. Eredetileg tehát a hasbeszélés a befolyásolás eszköze volt. Régen ugyanis a ventriloquisták ebbéli képességeiket arra használták, hogy különböző vallási szobroknak hangot adva, magukat a természetfelettivel kapcsolattartó kiválasztott személynek állítsák be. Ezek tudatában rögtön adódik a kérdés: Janet vajon valóban kapcsolatban állt egy túlvilági entitással, esetünkben egy poltergeisttel? Vagy csupán egy jól begyakorolt hasbeszélő mutatvánnyal állunk szemben? Tény, ami tény, az ekkora objektivitását – érthető okokból - szinte teljesen elvesztő Maurice le volt nyűgözve a lány által produkált hangoktól. Egyértelműen természetfelettinek hitte. De mi volt a helyzet Ray Allen esetében? Ő - mint tapasztalt szakember – is hitelesnek találta?

Peggy - Miért nem vagy jó ember?

Janet/Poltergeist – Bill vagyok, és 72 éves. Azért jöttem ide vissza, hogy lássam a családom, de ők nincsenek itt!

Ami külön érdekesség, hogy a ház korábbi lakóitól hagyott üzenetek, levelek, dokumentumok, illetve a szomszédok által elmondottak arról számolnak be, hogy valóban élt a házban egy Bill nevű férfi, aki idős korában halt meg. A nappaliban ülve egy széken érte utol a kaszás, miután megvakult. Maurice Grosse le is ellenőrizte ezeket az információkat és kapcsolatba lépett a ház előző tulajdonosának fiával, aki alaposan meglepődött a hallottakon, és alátámasztotta, hogy Bill megvakult, és a nappaliban ülve a széken érte a halál 72 évesen. Ráadásul mindez jóval azelőtt történt, hogy a Hodgson család a környékre költözött volna. A szkeptikusok viszont egészen mást sejtenek a háttérben, ráadásul van benne némi ráció is. Gondoljunk csak bele egy pillanatra az idillikus hangulatú enfieldi kertes házi kerület mindennapjaiba. barátságos szomszédok, családok, kik már több generáció óta ugyanott éltek. Tudtak egymásról, jóban voltak a másikkal, és mint minden kisközösségben, itt is tudvalevő volt minden titok a másik családról. Nem nehéz elképzelni, hogy az évtizedek óta ott élő szomszédok tudtak róla hogyan halt meg a ház korábbi lakója, az a bizonyos Bill. Innen pedig már pofonegyszerű továbbképzelni a történetet. A Hodgson család nagyon könnyen hozzájuthatott ehhez az információhoz, ez pedig máris más fényben vetné fel a Janet, avagy az állítólagos poltergeist által elmondottakat. Janet hangjára visszatérve pedig: Ray Allen elképzelhetőnek tartotta a jelenség valódiságát, ugyanakkor azt a konklúziót vonta le, hogy az sem kizárt, hogy a lány előre tanult – vagy akár nem is tudatos - hasbeszéléssel éri el a különös, földöntúli hangokat. A hasbeszélés általános tévhite ugyanis az, hogy csak az arra kiválasztott emberek képesek megtanulni, illetve ez egyfajta velük született különleges képesség. Ma már tudjuk, hogy ez nem – teljesen – így van. A hasbeszélést igen is, lehet tanulni, méghozzá ha elég kitartó az ember, akkor akár mesteri szintre is el lehet jutni a témában.

Ráadásul az orvostudomány ismeri a józanész által elfogadott magyarázatot a lány különleges hangképzésére. Janet ugyanis – ha tudományos szemszögből nézzük – nem igazi hangszalagjait használta a hangképzéshez, hanem az úgynevezett álhangszalagokat. Az álhangszalagok tulajdonképpen nem is tényleges hangszalagok – nevük is ezért ál – hanem egyfajta nyálkahártyaredő. Ha valaki az álhangszalagok segítségével próbál beszélni, hörgéshez, vagy földöntúlihoz hasonló hang hagyja el a torkát. A Death Metal stílus jellegzetes hörgéseit például tipikusan ezzel a hangképzési technikával szokták leképezni.

Ennyit tehát az orvostudomány és az enfieldi poltergeist kapcsolatáról. Fizikálisan Janet képes lehetett azokat az aggasztóan mély, férfire emlékeztető hangokat kiadni. Ha többször egymás után megvizsgáljuk azokat a hangfelvételeket, melyeken ő, vagyis a poltergeist beszél, már nem is tűnik annyira földöntúlinak a hangképzés. Az enfieldi események kezdete óta nem sikerült tehát valami egyértelmű, eget rengető bizonyítékot felmutatnia sem az SPR kutatócsoport tagjainak, sem magának Mauricenak, a média, és a kacsát kiáltók tábora pedig egyre csak nőtt. Ennek a türelmetlen csőcseléknek a nyomása pedig azt kényszerítette ki, hogy az SPR egyfajta új bizottságot hozott létre, mely mintegy újravizsgálta az egész ügyet, az eddig összegyűlt dokumentumokat, képeket, felvételeket figyelembe véve. A bizottság új tagokból állt össze. Maruice és a többiek némiképp feszélyezve érezték magukat amiatt, hogy addigi kutatásaikat, észrevételeiket más kutatók újra felülvizsgálták.  Eme biztosságot sokan az Anti-Enfield bizottságnak csúfolták, ugyanis annak tagjai szemmel láthatóan megpróbáltak mindenben valami természeti úton magyarázhatót keresni, vagyis a cél az volt, hogy az esetet meg lehessen magyarázni mindenféle spirituális, és egyéb paranormális jelenségek nélkülözésével. Az SPR szkepticizmusa olyan nagy volt, hogy Janetet is megvizsgáltatták egy pszichiáterrel, és néhány szakorvossal, mert arra gyanakodtak, hogy a lánnyal mentálisan sincs minden rendben, ami talán némiképp magyarázatot adhat az ügy egyes momentumaira. A dolog pikantériája azonban, hogy az orvosok mindent rendben találtak nála, a pszichiáter például kifejezetten kiegyensúlyozottnak írta le őt. Egy alkalommal azonban – és ez nagyon érdekes, tessék figyelni – két kutató az SPR-tól, Anita Gregory és John Beloff rajta kapta a családot, amint kanalakat hajlítgatnak a konyhában. A fent nevezett két szakember több napot is eltöltött a házban, és azt a következtetést vonták le távozásuk után, hogy a paranormális jelenségek nagy részét – ha nem is mindet – ők maguk hamisították meg. vagyis a Hodgson család nyakig benne volt az ügyben. De mégis, milyen indítékuk lehetett volna? Ezt senki sem tudja. Janet később azt is elmondta a kutatóknak, hogy bizony egyszer-kétszer előfordult, hogy valóban benne volt a kezük egyes dolgokban, de csak azért csinálták, mert kíváncsiak voltak, hogy Maurice és Graham észre veszik-e a turpisságot, ám mindét esetben „lebuktak”. A későbbiekben maga Margaret (a másik lány) is azt állította, hogy némelyik anomáliáért ők maguk voltak a felelősök, viszont azt határozottan tagadta, hogy az egész poltergeist jelenség mögött ők álltak volna. Miután Janetet kiengedték a kórházból, és a megfigyelések szerint semmiféle mentális vagy egyéb problémával nem küzdött, a család rövid időre távozott a házból egy nyaralás keretében. A legkülönösebb azonban az, hogy a jelenségek ezután is folytatódtak a házban, erről pedig maga Peggy Hodgson testvére, John tanúskodott.

„Rakéta gyorsasággal hagytam el a házat, azt mondogatva magamnak, hogy soha többet nem jövök még a környékére sem!”

Peggy Hodgson bátyja

Egy alkalommal mikor épp egyedül tartózkodott a házban, az emeletre felsétálva észrevette, hogy kinyílik előtte az egyik szoba ajtaja éppúgy, mintha azt valaki kinyitotta volna. Látta, ahogy a kilincset a túloldalról valami, vagy valaki elforgatja majd lassan megnyílt a helyiség. Mikor belépett, az ajtó hirtelen becsapódott mögötte. Egy másik alkalommal még ennél is intenzívebb jelenség szemtanúja volt. A nappaliban elhelyezett ebédlőasztalnál egy idős urat látott ücsörögni a széken. Teljesen fehér, kiőszült haja volt, széles vállai, és valamiféle fehér fölsőt viselt sötétkék csíkokkal, mint a régi matrózok. Miután egy pillanatra becsukta a szemét John, a következő pillanatban már nem ült senki az asztalnál. Az ijedt férfi rakéta gyorsassággal hagyta el a házat, és soha többé nem tért vissza. A különös jelenségek még néhány hónapig folytatódtak, majd 1978 szeptemberében végleg megszűntek, s a poltergeist soha többé nem jelentkezett újra sem Janetet keresztül, sem más módon. Nehéz levonni konklúziót egy olyan esetről, melyben még a téma szakemberei sem értettek egyet egymással. Egyértelmű, konkrét bizonyítékos soha nem sikerült felmutatnia egyetlen a házban járt tudósnak, vagy kutatónak sem, ellenben majdnem mindenre létezett és létezik tudományos magyarázat. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy valóban poltergeist járt a green streeti családi házban 1977-78-ban. Hogy némileg közelebb jussunk az igazsághoz, ezentúl minden legendát – mint ahogyan ezt is – egy szigorú, pro-kontra teszten vezetünk át. Ez a teszt tisztán logikán alapuló állításokból áll, és matematikailag dönti el egy legendáról, hogy hoax-e vagy sem. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az általunk kiemelt pontok, érvek, ellenérvek teljesen véletlenszerűen lettek kiválasztva, és nyilván ezeknél sokkal több szempont alapján lehetne összehasonlítani az egyes momentumokat. Az alábbi összegzésben csak a legfontosabbnak vélt momentumokat állítjuk szembe egymással!

Vegyük rögtön az első véleményt a szkeptikusok szemszögéből: a család csupán meg akart gazdagodni, illetve hírnévre vágyott, ezért koholták össze a poltergeistről szóló történeteket, paranormális jelenségeket, esetenként ők maguk is nyakig benne voltak egy-egy ilyennek a kivitelezésében. Bár nem voltak szegények, mint a templom egere, de azért az sem volt elmondható Hodgsonékról, hogy a pénzben úszkáltak volna. Nyilvánvalóan jól jött volna némi hírnév, és pénz a házhoz. Ez az állítás/feltételezés megállja a helyét, mert nincsen bizonyíték rá, hogy ne így lett volna, azonban ennek ellenérve épp úgy alátámasztható. Akkoriban egy jó ház sokat jelentett, egyfajta vagyoni szimbólumként funkcionált, főleg az angoloknál. Gondoljunk csak arra, mikor Fallows megkérdezte trükkösen Peggy-t, hogy nem-e akarnak új házba költözni a történtek miatt, mire az asszony azt felelte, hogy nem, nekik ez az otthonuk. Ha valóban csak az anyagiakra hajtottak volna, hezitálás nélkül igent kellett volna mondania a kihagyhatatlan ajánlatra.

Szó mi szó, a jelenségek mindegyike megmagyarázható tudományosan, de el kell gondolkodnunk azon, hogy létezik-e olyan, hogy több egymástól független parakutató azt állítja, tapasztalt valami szokatlant a Hodgson házban. Gondoljunk csak Maurice Grossera, vagy Graham Morrisonra, de ide tartozik Guy Lyon Playfair a „This House Is Hounted” c. könyv írója is, vagy a két rendőr, akik írásban tanúsították hogy megtörtént az a bizonyos fotelmozgatás a jelenlétükben. Ugyanakkor gondolkodjunk el egy pillanatra. Ha minden (szinte minden) megmagyarázható tudományosan, miben hinnénk? A kőkemény tényeknek, vagy néhány ember néhol színesre szabott elbeszélésének? Így talán már érthető a kedves olvasónak, miért nem láttuk kellően alátámasztottnak a kontra állítást. Az állítólagos levitációról készült fotósorozat egy egyszerű ugrással kivitelezhető, nem kell hozzá profizmus. Ugyanez a helyzet Janet hasbeszélő mutatványával. Orvostanilag lehetséges, márpedig ha lehetséges, miért ne lehetne, hogy itt is erről van szó?

És ha már itt tartunk, Janet vajon honnan tudhatott Billről? Valahonnan mindenképp tudnia kellett róla, hiszen ha nem, akkor tényleg valami paranormálissal állnánk szemben. Egyesek szerint maguktól a szomszédoktól informálódtak – talán akkor még teljesen tudtukon kívül, azaz nem volt akkor még szándékukban az enfieldi poltergeist kieszelése – vagy a ház korábbi tulajdonosánál kérdezősködtek. Ez felvet azonnal valamit: nyomot kellett hagyniuk. Valakinek tudnia kéne róla, hogy érdeklődtek e felől, de ilyen embert nem találni. Az idős emberek memóriája ugyanakkor egyre többször kihagy, így nem tartható kizártnak, hogy megvolt az érdeklődés a család felől, de erre már nem emlékeztek később az érintettek, vagy akinél érdeklődtek, időközben meghalt, vagy nem is faggatta ki senki az ügy kapcsán. Az itt álló kontra állítást azért tartottuk hamisnak, mert nem is kellett, hogy bárkinél is nyomot hagyjanak. Itt tehát nem maga az állítás helytelen, hanem nem fedi le teljes mértékben a valóság lehetőségeit. Ugyanis, mi van, ha Hodgsonék egyszerű nyomtatott/írott dokumentumokból, a ház adásvételi szerződéséből, a házban felejtett személyes iratokból – mely között talán Bill-é is ott lapult – tudták kicsoda is az a Bill?

Az a pro állítás nem igaz, miszerint a jelenségek mindig csak és kizárólag Janet jelenlétében történtek meg. Emlékezzünk csak vissza, több olyan alkalom volt, mikor maga a lány nem volt jelen az adott helyiségben, de még csak a házban sem. Úgy lehetne helyesbíteni: Janet nem minden esetben volt jelen, mikor a paranormális anomáliák bekövetkeztek, ami ad némi árnyalást a történteknek. Ugyanakkor érdekes logikai fricska a sztoriban az, hogy egy alkalommal – mikor tényleg a legtávolabb volt a Hodgson család a háztól – szintén egy Hodgsonékhoz közel álló személy (Peggy testvére) jelentett különös dolgokat a házból, egy széken ülő idős úrról, azaz magáról Billről, illetve kinyíló, és bevágódó ajtókról. Nem különös véletlen ez? Felmerül a kérdés: mi van, ha Hodgsonék nyakig benne voltak a fekáliában, de idő közben bevontak másokat is a buliba? Vagy ami még rosszabb: lehet, hogy egyes a családon kívüli személyek már a kezdetekkor benne voltak a dolgokban, tudták mi zajlik a színfalak mögött. Hogy pontosan mi történt, és hogyan történt, talán már sosem tudjuk meg.

Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Kovács Tímea

Vissza az cikk első részére (Az enfieldi poltergeist - ELEMZÉS 1)