Mi is valójában a poltergeist? – Tennénk föl magunkban a kérdést. A jártas legendavadászok már tudhatják a választ, hiszen korábban is volt szó – a zaragozai poltergeist kapcsán - itt a blogon úgynevezett kopogó szellemről, vagyis poltergeistről. Maga a kifejezés annyit tesz, mint zajos szellem, kopogó szellem, vagyis olyan kézzel nem megfogható entitást értünk ez alatt, melynek megjelenését különös hangok, és zajok kísérik. A kopogó szellemek viszonylag gyakoriak, hisz kivétel nélkül minden kísértetjárta házban hallani véltek furcsa hangokat az ott lakók, gondoljunk csak a Summerwind kúria borzalmaira. Az ezoterikus világban a kopogó szellemeket rosszindulatú, gonosz lelkekként tartják számon már ősidők óta, nem véletlen az, hogy rengeteg horrorfilmben kaptak mintegy főszerepet. A parapszichológia az elmúlt száz év során egy új mozaikszót is bevezetett az angol nyelvbe: az RSPK-t. A rövidítés nem mást jelent, mint ismétlődő, spontán pszichokinézist. Eme rejtélyes paranormális tevékenység során bútorok mozdulnak el helyükről, különös, hátborzongatóan hideg fuvallatok, s áramlatok keletkeznek a semmiből - melyeknek gyakran semmilyen forrása sincs – ismeretlen hangok hallatszanak, tárgyak, dolgok tűnnek el, majd kerülnek elő, illetve előfordul az is, hogy emberek emelkednek a magasba akaratukon kívül.
A poltergeist jelenségek közül talán az egyik leghíresebb az enfieldi poltergeist esete, ami Londonban történt az Enfield kerületben (Enfield kerület London legészakibb kerülete. Külső-Londonhoz tartozik.) valamikor 1977 augusztusában, és majd egy éven át, 1978 szeptemberéig tartotta rettegésben a lakókat, és szomszédokat. Enfeild régen egy erdő szélén fekvő kereskedőváros volt, Londontól egynapi járóföldnyire. De ahogy Nagy-London terjeszkedett, Enfield egy családi házas külváros lett, jó infrastruktúrával, gyors közlekedési lehetőségekkel magához csalva az ott lakni vágyókat.
Abba a bizonyos – és máig hírhedt – házba a Green Streeten egy 4 gyermekes egyedülálló nő, Peggy Hodgson költözött be. Akkor még nem tudta, hogy élete egyik legnagyobb hibáját követi el vele. A Hodgson család csonka családként érkezett lakhelyére, ugyanis Peggy ekkor már egyedül nevelte 4 gyermekét, köztük két lányát, a 12 éves Margaretet, a 12 éves Janetet, illetve két fiát, a 10 éves Johnny-t (egyes források szerint Peter), és a 7 éves Billy-t. Billy beszédhibás volt, állítólag gyakran vitte az anya logopédushoz, és orvosokhoz, hogy kinőjön belőle. Sokáig azt hitték a szkeptikusok, hogy a gyerekek állnak az egész enfieldi eseménysor mögött, azonban a későbbi vizsgálatok során megállapították, hogy egyikükhöz sem köthető egyértelműen semmilyen a házban megtörtént paranormális esemény, vagyis ha csalásról is volt szó, biztosan nem ők voltak a kivitelezői. Voltak jelenségek, melyek bekövetkeztekor nem is tartózkodott egyikük sem a házban. Az átlagos családi ház épp olyannak tűnt, mint az összes többi, mégis valami szörnyűséges dolgot rejtegetett magában. A máig emlékezetes események 1977. augusztus 30-án kezdődtek egy átlagosnak mondható reggelen.
Jannet Hodgson – az egyik lány – ugyanis arra panaszkodott, hogy az éjszaka elmozdult többször is az ágy, amin aludt. Peggy ezzel persze nem foglalkozott, jelentéktelennek hitte a dolgot, így hamar el is felejtették. Azonban nem volt túl sok ideje a családnak a felejtésre, ugyanis a következő éjszaka még bizarrabb dolgok történtek a házban. Miután Peggy lefektette a gyerekeket aludni, visszament szobájába. Néhány perccel később azonban hatalmas zajok, puffanások, és éles csikorgások rázták föl a ház kísérteties csendjét. Azonnal fölrohant lányai szobájába, ahol úgy tűnt, egy korábban földön heverő faláda adja ki a különös hangokat. De nem is ez volt a legriasztóbb a dologban. A faláda fogta magát, és elmozdult a fal mellől, mintha csak valaki eltolta volna. A megrémült asszony többször is próbálta visszatolni a helyére a nehéz tárgyat, de az néhány pillanattal később mindig kimozdult eredeti helyéről. Mikor aztán ismét a falhoz akarta tolni, váratlanul valamiféle láthatatlan akadályba ütközött. Mintha valami, vagy valaki a másik oldalról folyamatosan ellentétes erőhatást fejtett volna ki. A halálra rémült Peggy teljesen egyedül volt a problémával, s mivel nem volt élettársa, így a szomszédokhoz ment át másnap segítséget kérni az ügyben. Vick, és Peggy Nottingham (szintén így hívták a szomszéd hölgyet is) meglehetősen készségesnek tűntek. Próbálták nyugtatgatni az ijedt asszonyt, kevés sikerrel, s talán a körülmények ismeretében nem is csoda, hogy ez nem sikerült nekik. Mr. Nottingham többször is járt a házban, s szintén megtapasztalta a különös jelenségeket. Hangokra lett figyelmes, hűvös fuvallatokra, melyeknek nem lelte forrását, s szüntelen nyugtalanság kerítette hatalmába, akárhányszor átlépte a ház bejáratának küszöbét.
Mr. Nottingham tudta, hogy ide már nem elég a szomszédok segítsége, s az ő javaslatára kihívták a rendőrséget is a házhoz. Ők hamar ki is értek, s nem tétovázva, azonnal átfésülték a házat a különös zajok forrása után kutatva. A két rendőrnyomozó először még nem tapasztalt semmi szokatlant a kísértetjárta házban, azonban rövid idő elteltével újabb paranormális jelenség ütötte fel fejét az épületben. A nappaliban álló egyik fotel hirtelen – minden külső segítség, és behatás nélkül – másfél méternyit mozdult előre. Az eseménynek mindkét rendőrnyomozó szemtanúja volt. Mindkettejük látta tehát saját szemeivel a semmitől elmozduló fotelt, Carolyn Heeps rendőrnő az eset után többször mesélt róla barátainak, ismerőseinek, s mindketten írásban tanúsították a látottakat. Ez hatalmas dolog az ügy szempontjából, ugyanis bárki mondhatja, hogy kísértetet, furcsa dolgokat, vagy levitáló tárgyakat látott, mégiscsak másként hangzik mikor hivatali ügyben eljáró emberek szájából hangzanak el ugyanezek, ráadásul még hajlandóak is tanúsítani ezt írásban.
„Szeptembert elsején (egy szerdai napon) körülbelül egy órakor kaptam parancsot a rádión, hogy menjek ki az enfieldi Green Streetre az egyik házhoz. Odabenn különös, egyre halkuló kopogásokat lehetett hallani, de a hang forrását – bármennyire is kerestük – nem találtuk. 4 halkuló kopogás a falon, majd néma csend… A legnagyobb Hodgson gyermek aztán hirtelen a fotelre mutatott a nappaliban, ami azonnal megmozdult, s mintegy másfél métert tett meg előre, majd megállt.”
Carolyn Heeps
Azonban a Hodgson családnak a rendőrség sem tudott segíteni, mivel ők pusztán az esetleges törvényszegéssel tudtak elszámolni, ebben az esetben pedig nem történt semmi hasonló. Tisztában voltak vele, hogy amit láttak egyáltalán nem szokványos, de sem hatáskörük, sem tapasztalatuk nem volt az ilyesfajta ügyek kezelésére. Az elkövetkező három napban aztán a paranormális jelenségek tovább folytatódtak a házban, nem hagyva nyugalmat Peggynek, és a gyerekeknek. Különféle tárgyak lebegtek keresztül a szobákon, látszólag céltalanul, fizikai behatások nélkül, bútorok mozdultak el, s különös kopogó hangok verték fel az éjszakai csöndet. A korábban lebegő tárgyak néhány perccel a történtek után is forróak maradtak mikor hozzájuk értek a lakók.
A parapszichológusok a nem anyagi lényeket (szellemeket) két csoportra osztják. Szerintük a klasszikus értelemben vett szellemjárás, és a poltergeist aktivitás között érdekes különbségeket lehet fölfedezni. Míg a szellemjárás egy adott helyhez köthető, mondjuk egy adott épülethez, vagy helyiséghez, addig a poltergeist egy adott személyhez. Továbbá egy szellemjárás időtartama néhány évtől egészen néhány évtizedig, vagy századokig eltarthat, míg a poltergeist aktivitás ennél jóval rövidebb időt ölel föl. Általában néhány napot, hetet, vagy hónapot értünk ez alatt, de előfordul bizonyos esetekben, hogy akár egy évig is eltart a szokatlan jelenség, ahogyan az enfieldi poltergeist esetében is. Ezt azért tartjuk fontosnak megemlíteni, mert itt nem pusztán egy átlagos szellemjárásról volt szó, hanem tényleges poltergeistről, méghozzá ez a poltergeist a középső gyermekhez, Jannet Hodgsonhoz volt köthető, de erről picit később. Mivel a különös jelenségek tovább folytatódtak, Peggy Hodgson egyre elkeseredettebbé vált, s végül a nyilvánossághoz fordult. Ettől kezdve egyre gyakrabban fordultak meg a házban a sajtó emberei, újságírók, riporterek, különféle médiumok. Egy alkalommal egy ott tartózkodó fotóst kapott homlokon – pontosabban szemöldökön - egy semmiből előtűnő lebegő legódarabka. Miután egy bizonyos George Fallows is meglátogatta a helyszínt – aki egyébként a Daily Mirror 
vezető riportere volt – azt javasolta, nem ártana kihívni a Society for Psychical Research (SPR) nevű médiumokból, és parakutatókból álló csoportot, hátha ők meg tudnák oldani a rejtélyt. Fallows hosszasan elbeszélgetett Peggy Hodgsonnal az esetről, illetve feltett neki egy becsapós kérdést is, ami így szólt: „Szeretné, ha áthelyeznék egy másik házba?” Ugyanis korábban már előfordult az, hogy valaki csak azért találta ki, hogy szellemek járkálnak otthonában, hogy kérelemmel áthelyezzék őt egy másik lakásba. Azonban ilyen dolog eszébe sem jutott az egyedülálló anyának, határozott kijelentéssel nemet válaszolt a trükkös felajánlásra. Douglas Bence (oldalt) riporter és újságíró, és Graham Morris is a helyszínre sietett, ez utóbbi személy volt az a fotós, akit fejbe kapott egy jól irányzott legó lövedék a házban. Egy egész Vasárnap délutánt töltöttek ott anélkül, hogy bármi is történt volna, pedig hatalmas lelkesedéssel érkeztek. Végül azonban pont az utolsó pillanatban ők is valami paranormálisnak voltak a szemtanúi. Épp menni készültek, Szeptember 5-e hajnalán, körülbelül 2 óra környékén, amikor is a ház előtt állva észrevették, hogy egy legódarabka lebegni kezdett a házban. Ekkor Peggy apja kirohant, és szólt az épp távozni készülő uraknak, hogy paranormális dolog van lefolyóban. Graham Morris azonnal fogta Nikon gépét, majd visszarohant az épületbe – szorosan utána Bence is -, ahol még jelen volt, Peggy Notthingham.
„...A két lány sikított. Komolyan hezitáltam azon, hogy azt mondjam, valami paranormális dolog történik a házban.”
Douglas Bence
Az igai őrület ekkor történt. Ugyanis míg Graham fényképezőjével exponált, hirtelen nekirepült egy legó darabka, mely kis híján szemét találta volna el. Olyan erővel, és olyan szögből csapódott neki, ami azt feltételezte, hogy valóban megmagyarázhatatlan jelenséggel álltak szemben, ugyanis amikor a kép készült az adott pillanatban, a fotóssal szemben álló Peggy Notthingham kezei össze voltak kulcsolva, Douglas Bence pedig szintén zsebre dugott kezekkel ácsorgott a helyiségben. A legó darabka mégis lebegett, s mégis nekirepült Grahamnek. Olyan elemi erő volt benne, hogy ha közvetlenül a szemén találja az ütés, akár meg is vakulhatott volna. A később előhívott fotó negatívján valamiféle üres foltot véltek fölfedezni a fénykép azon részén, ahol eredetileg a legó darabka látszott. Még maga Maurice Grosse, és Guy Lyon Playfair, a korábban már említett Society for Psychical Research (SPR) tagjai is vizsgálódtak a poltergeist járta házban. Előbbi úrról (Maurice Grosse) tudni kell, hogy ő is tapasztalt már egyet, s mást paranormális fronton, egy rövid kitérőben ezt meg is említenénk, mert témába vág.
1977. augusztus 5-én a kora reggeli órákban Adam Speller, egy 22 éves orvostanhallgató Cardiff központjában fatális motorbalesetet szenvedett. Az incidens során nem derült ki a baleset oka, illetve a balesetben egyetlen személyi, vagy egyéb gépjármű sem vett részt. A mögötte ülő Janet Grosse túlélte a borzalmakat, s súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Adam a helyszínen szörnyethalt. Augusztus 4-én Janet szülei (Maurice és Betty Grosse) épp egy tengerparton ücsörögtek valahol Jerseyben, amikor is Betty Grosse váratlanul rosszul lett. Úgy érezte magát, mint még soha, s ez a különös érzés csaknem egy teljes órán át gyötörte. Janet Grosse végül a kórházban halt bele fejsérüléseibe annak ellenére, hogy bukósisakot viselt. Janet halála napján volt testvérének, Richard Grossenak a születésnapja, s a férfi egy előző nap (augusztus 4-én) feladott üdvözlőkártyát kapott a lánytól postán, melyen az alábbi üzenet állt: „I WAS GOING TO SEND YOU A BOTTLE OF TOILET WATER FOR YOUR BIRTHDAY…BUT THE LID FELLON MY HEAD!
Érdekes, és egyben elgondolkodtató. Azonnal felmerül bennünk a kérdés: véletlenről lenne szó? Egy órával Janet halála előtt szokatlan rémálma volt Maurice Grosse húgának, Miriamnek. Miriam egyébként augusztus 4-én már felfigyelt rá, hogy a nappaliban álló ingaóra újra járni kezdett – teljesen magától. Mikor elment otthonról, majd az éjszaka folyamán (tehát augusztus 4-én éjjel, a baleset előtt néhány órával) hazaérkezett, az óra még mindig járt. Másnap reggel azonban döbbenten tapasztalta, hogy az óra ismét megállt, méghozzá hajnali 4 óra 20 perckor, pontosan akkor, mikor Janet is életét vesztette. Maurice aztán a rákövetkező években – érthető módon – nem igazán tudta megemészteni lánya halálát, s kapcsolatba lépett a paranormális eseteket kutató szakemberekkel, illetve ő maga is próbálta mélyebbre ásni magát a témában. Meggyőződése volt, hogy lány nem halt meg, csupán egy másik világba távozott. Miután George Fallows beszélt a Hogdson családdal, nem sokat hezitált, felhívta az SPR-t, majd segítséget kért, egy kirendelt szakembert, olyat, aki ért a dolgokhoz, és képes kideríteni, mi folyik az enfieldi szellemjárta házban. Az SPR titkára (Eleanor O’Keffle) meglehetősen örült a telefonnak, ugyanis tudta, ezzel két legyet üthetnek egy csapásra. Nem csupán egy szakembert küldött a helyszínre, hanem egyúttal maga Maurice is megkapta azt, amire várt. Egy újabb, kísérteties ügyet.
Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Kovács Tímea
