A végtelenbe, és tovább
A múltra emlékezhetünk, de a jövőre nem. Előbb megszületünk, és csak utána halunk meg, nem fordítva. Van egy sorrendiségi szabály az univerzumban, mely sohasem borul föl. Mi van, ha egyáltalán nem létezik idő, és az időt csak mi magunk találtuk ki, hogy érzékeltessük a történéseket, az univerzum és a világ változásait? Mi van, ha éppen emiatt nem tudjuk soha elképzelni, mi volt az ősrobbanás előtt, és hogy mi indította be azt? Mi van, ha az űr végtelenségére ebből adódóan az idő által nem kapunk magyarázatot?
Ha az űr peremének kutatásáról beszélünk, bizonyára gyakran hallunk a Voyager 1 nevű szondáról, melyet csaknem 35 évvel ezelőtt lőttek fel. Jelenleg a szonda a naprendszerből készül kilépni, annyira messze jutott. A Voyager–1-et 1977-ben indították el, a kettes számot viselő testvérműholdjával együtt az az elsődleges feladatuk, hogy feltérképezzék a Naprendszert. Érdekesség, hogy a Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították, de három hónappal később, a kisbolygó-övben megelőzte testvérét. A műhold az emberiség üzenetét is magával vitte, egy harminc centiméter átmérőjű, aranybevonatú rézlemezen a Föld koordinátái, 115 darab kép, a természet hangjai és zeneszámok találhatók, illetve egy 55 nyelven felvett üzenet, ami magyarul így hangzik: üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen. Ahhoz viszont, hogy ezt egy másik csillagrendszer lakói is hallják, becslések szerint mintegy negyvenezer évnek kell eltelnie – jelenlegi sebességével haladva ennyi idő kell ugyanis a Voyager–1-nek ahhoz, hogy belépjen egy szomszédos rendszerbe. Hogy mi vár rá, mikor elhagyja naprendszerünket, csak ötleteink vannak, mint mindenkinek.