2013.01.03. 15:28| Szerző: Milupapa

elemzes.jpg

A végtelenbe, és tovább

A múltra emlékezhetünk, de a jövőre nem. Előbb megszületünk, és csak utána halunk meg, nem fordítva. Van egy sorrendiségi szabály az univerzumban, mely sohasem borul föl. Mi van, ha egyáltalán nem létezik idő, és az időt csak mi magunk találtuk ki, hogy érzékeltessük a történéseket, az univerzum és a világ változásait? Mi van, ha éppen emiatt nem tudjuk soha elképzelni, mi volt az ősrobbanás előtt, és hogy mi indította be azt? Mi van, ha az űr végtelenségére ebből adódóan az idő által nem kapunk magyarázatot?

13.jpg

Ha az űr peremének kutatásáról beszélünk, bizonyára gyakran hallunk a Voyager 1 nevű szondáról, melyet csaknem 35 évvel ezelőtt lőttek fel. Jelenleg a szonda a naprendszerből készül kilépni, annyira messze jutott. A Voyager–1-et 1977-ben indították el, a kettes számot viselő testvérműholdjával együtt az az elsődleges feladatuk, hogy feltérképezzék a Naprendszert. Érdekesség, hogy a Voyager–1-et 16 nappal a Voyager–2 után indították, de három hónappal később, a kisbolygó-övben megelőzte testvérét. A műhold az emberiség üzenetét is magával vitte, egy harminc centiméter átmérőjű, aranybevonatú rézlemezen a Föld koordinátái, 115 darab kép, a természet hangjai és zeneszámok találhatók, illetve egy 55 nyelven felvett üzenet, ami magyarul így hangzik: üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen. Ahhoz viszont, hogy ezt egy másik csillagrendszer lakói is hallják, becslések szerint mintegy negyvenezer évnek kell eltelnie – jelenlegi sebességével haladva ennyi idő kell ugyanis a Voyager–1-nek ahhoz, hogy belépjen egy szomszédos rendszerbe. Hogy mi vár rá, mikor elhagyja naprendszerünket, csak ötleteink vannak, mint mindenkinek.

Sajnos a Voyagerre nem vár fényes jövő. Tizenegy műszeréből kettő hibás, négyet leállítottak. Ahogy fogy az űrszonda energiája, úgy kell majd sorban lekapcsolni a hardvereit. 2015-ben azt a szalagos felvevőt kapcsolják ki, ami elmenti a műszerek által rögzített adatokat, egy évvel később pedig a giroszkópok állnak le. A tudományos műszereket 2020-ban kezdik lekapcsolni, és 2025-2030-ban már egyetlen működő műszer sem lesz az űrszondán.

Itt az ideje gondoskodni az utánpótlásról. Ahogy a Voyager–1 maga mögött hagyta a Pioneer–10-et, úgy hagyhatná le a Voyagert egy modernebb űrszonda. A Voyager–1 jelenleg 61400 kilométer per órás sebességgel távolodik a Naptól. Az űrszondát 1977-ben egy Titan IIIE/Centaur rakétával lőtték fel, és a mai rakéták nemcsak nagyobb terhet tudnak magukkal vinni, de a tolóerejük is 25 százalékkal nagyobb. Az új űrszondára pedig modern ionhajtómű kerülhetne, amivel akár 320 ezer kilométer per órás sebességre is fel tudnák gyorsítani azt. Ez ötször nagyobb sebesség lenne, mint a Voyageré, így az új űrszonda nagyjából 8-8,5 év alatt utol is érhetné a Voyagert. Tehát ha ma indulna, 2020 végén éppen át tudná venni a tudományos munkát elődjétől, komolyzene helyett cicás videókkal, Douglas Adams-könyvekkel és más hasonló vívmányokkal, amelyek az elmúlt 35 évben születtek. Stephen Hawking nemrég készült dokumentumfilmjében figyelmeztet arra, hogy veszélyes felfedni kilétünket a valószínűleg ártó szándékkal érkező idegenek előtt. A Voyager palackpostája tehát nem feltétlen volt jó ötlet, de kétségtelen hogy nélküle semmit nem tudnánk a naprendszer pereméről.

A Voyager 1 esete jól szemlélteti, hogy hol tartunk a világegyetem határának kutatásában, és mennyire gyerekcipőben járunk még. Mégis, a kérdésre, miszerint végtelen-e a kozmosz, rengeteg kutató próbált azóta választ találni különféle számítások és mérési eredmények elemzése alapján. Egy francia-amerikai kutatócsoport számításai szerint az univerzum alakja egy gigantikus focilabda formáját idézi. Ez a struktúra illeszkedik ugyanis leginkább az ősrobbanás eddig kiértékelt műholdas adataihoz. Az elméletet a kutatók a NASA mikrohullámú megfigyeléseket végző műholdja (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe, WMAP) adataira alapozzák. A műhold képes érzékelni a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást, az ősrobbanás lenyomatát. A háttérsugárzásban megfigyelhetők ingadozások, "csúcsok", és ha a világegyetem végtelen lenne, mindenféle méretű csúcsnak jelen kellene lennie a sugárzásban, állítják a kutatók. A WMAP műhold azonban nem talált igazán nagy csúcsokat, és ez arra utal, hogy az űr véges, érvelnek.

buckyballs_300.jpg

A legjobb magyarázat minderre az, hogy az univerzum formája Poincaré-féle dodekaéder, állítja a Jeffrey Weeks amerikai matematikus által vezetett kutatócsoport. A tizenkét hajlított ötszögből álló test ugyanis pontosan képes létrehozni a háttérsugárzásban megfigyelt mintákat. Az új elmélet szerint bár a világűr véges, mégis végtelennek tűnhet: egy hatvan milliárd fényéves utazás után újra a Földre érkezne az innen indult űrhajós, anélkül, hogy bárhol kilépett, illetve belépett volna a világegyetembe. Az űrbéli objektumok így szerintük ellentétes irányban is láthatók, bár más-más időben. Azonban ugyanazt a galaxist mégis nehéz felfedezni két különböző helyen, mivel ez olyan lenne, mintha egy embert kellene megtalálni milliárdos tömegben, hét, illetve ötven éves korában, mondta Weeks. Azonban ez az elmélet sem áll stabil lábakon, mert egyes kutatók szerint pusztán arról van szó, hogy mikrohullámú háttérsugárzásban fedeztek fel ismétlődő mintákat. Ha ugyanis a sugárzás idővel saját magával interferál, ilyen mintáknak kell képződniük.

14.jpg

A modern űrkutatás Einstein általános relativitáselméletére épül. Az elmélet kimondja, hogy az anyag körüli gravitációs mező megváltoztatja a teret és az időt oly módon, hogy a tér görbültté válik, az idő pedig felgyorsul vagy lelassul. Az anyag gravitációs mezeje a fénysugarat is elhajlítja. Az általános relativitáselmélet következményeinek vizsgálatakor a tudósok rájöttek, hogy az elmélet magyarázatul szolgál a Nap körül keringő bolygók, illetve más égitestek körül keringő csillagok mozgására.

Ha elfogadjuk, hogy az elmélet a világmindenségre, mint egészre alkalmazható, a kozmológusnak el kell fogadnia einsteini elmélet végkövetkeztetését is. Azt, hogy az univerzumnak nincs határa. Hogy pontosak legyünk, az elmélet két lehetőséget kínál a kozmosz alakját illetően. Az egyik szerint önmagába görbül vissza, mint a gömb felszíne. Bár nincs határa mégis véges. Az űrhajós, ha elindulna egy bizonyos irányba és útvonalát sohasem változtatná meg, végül visszajutna oda, ahonnan útra kelt. Ez a zárt univerzum modellje.

A másik alternatíva az, hogy a világegyetem végtelen: a tér minden irányába korlátlan kiterjedésű. Ebben a nyitott univerzumban bármilyen messze utaznánk, az űrnek mindig újabb és újabb tartományai tárulnának fel előttünk. Hogy melyik lehetőség helytálló, azt a kozmoszban lévő anyag mennyisége határozza meg. Ha elég sok van belőle, a gravitáció visszagörbíti a világmindenséget, és Úgyhogy zárt lesz. Ebben az esetben a gravitáció elég erős ahhoz, hogy végül megállítsa az univerzum tágulását, és elindítsa az ellenirányú folyamatot, a galaxis összehúzódását.

 

Meddig tágul?

Hogy meddig tágul tehát az univerzum? Ne tudni, csak teóriák léteznek rá. Az eddig legelfogadottabb elmélet szerint idővel minden csillag (a napunk is) fekete lyukká válik, majd ezek a fekete lyukak szépen elpárolognak, illetve fölfalnak minden anyagot maguk körül. Ennek, plusz az univerzum folyamatos tágulásának az lesz az eredménye, hogy a világegyetem ismét homogén lesz, kisimul. Ekkor következik be valaminek a hatására a Nagy Reccs, azaz a hirtelen összehúzódás, vagy pedig – ha a húrelméletet alapul vevő teória szerint gondolkodunk – a kisimult univerzum sík fodrozódni kezd, mígnem összeér a velünk párhuzamos univerzum síkjával, és be nem következik a kettő találkozásából egy újabb ősrobbanás, ami plazma anyagot, és egyéb anyagokat lök a térbe.

 

Mi volt az Ősrobbanás előtt?

Ezt a kérdést már megválaszoltuk, erre is többféle megoldás létezik. A tudomány afelé hajlik jelenleg, hogy az ősrobbanás nem az első ősrobbanás volt. Stephen Hawking kijelentése nyomán haladva azt sem állíthatjuk, hogy maga Isten volt az ősrobbanás előtt, hiszen a híres csillagász-matematikus szerint nem szükséges Isten jelenléte a Nagy Bummhoz, mert az pusztán kémiai reakciók alapján végbemehetett. De ez egyben paradoxon is nem? Elvégre valakinek, vagy valaminek – egy felsőbbrendű erőnek – ki kellett váltania az ősrobbanást, és ha nem is egy ilyen ősrobbanás volt, akkor az elsőt valaminek ki kellett váltania. Ki teremtette a világmindenséget, miért, hogyan? A mohóság nem erény, ezért egyelőre térjünk vissza az aktuális kérdéshez. Az ősrobbanás előtt a tér és az idő végtelen volt, és egyetlen pontba zsugorodott össze az a hihetetlen anyagmennyiség, melyből ma mi is vagyunk.

Ez egy nagyon érdekes aspektus, ugyanis ez felveti annak a lehetőségét, hogy egy feketelyukban létezik a világunk. Miért is? Emlékezzünk vissza, mit mondtunk a fekete lyukakról. Bennük a tér és az idő elnyelődik, soha nem szabadul még a fény sem. Látszólag – biztosra nem lehet tudni a tudomány mai állása szerint – egy pontba sűrűsödik minden. Tehát a fekete lyuk belsejében, vagy túloldalán olyan állapot jön létre, mely kísértetiesen hasonlíthat az ősrobbanás előtti „pillanatokhoz”. Ha ez így van, akkor az magával vonja a multiverzum elméletét, vagyis eszerint galaxisok, és univerzumok milliárdjai létezhetnek azóta.

 

Mi van az univerzum határán túl?

Ha végtelen az univerzum, akkor magától értetődően sohasem lesz vége. Ha valaki útnak indulna egy űrhajóval, mely képes az univerzum határáig utazni, az azt tapasztalná, hogy azt elérve mindig újabb látómezők, a tér újabb darabkája nyílna meg előtte.

De a fentebb említett elméletek is szolgálhatnak lehetséges magyarázatként, miszerint az univerzum úgy végtelen, hogy önmagába görbül vissza, mint egy gömb. Eszerint a gömb felületén az űrhajósunk szabadon utazhatna a végtelenségig, és más időben ugyan, de visszatér arra a pontra, ahonnan indult. Egyesek szerint a tér éppen emiatt válik végtelenné, mivel akkora területet kell bejárni, hogy az eredeti pontra visszatérve annyi idő telik el, hogy az a hely sem időben, sem állapotban, vagy térben nem lesz már az a hely, ahonnan elindult. Mértanilag tehát lehet véges, mégis végtelen, mert nem ugyanabban a korban térnénk haza egy ilyen útról.

 

Ki teremtette a világot, miért vagyunk benne?

Hosszú évtizedek óta az egyik leghátborzongatóbb kérdés a mai tudomány számára. Olyan kérdés, melyet minden kutatási eredményeink ellenére képtelenek vagyunk megmagyarázni. Elméletek, különféle teóriák persze itt is akadnak. A vallásbarát magyarázat szerint Isten.

Igen ám, de – félretéve mindenféle vallásellenességet – ha valóban Isten a maga képmására teremtette az embert, miért léteznek más civilizációk is a galaxisban? Mert léteznek, ez matematikai bizonyosság. Létezik ugyanis egy formula – mely mára már ugyan elavult a rengeteg felmerülő új faktor miatt, ezért egy tovább bővített változatát használják – melyet azért alkottak meg, hogy ki lehessen vele számolni, hogy hozzávetőlegesen hány idegen, kommunikálni képes faj él a galaxisunkban. A Drake-formulát (vagy Drake-egyenletet) dr. Frank Drake alkotta meg 1960-ban.

15.png

N az egymással kommunikálni képes civilizációk száma

 R* a csillagok keletkezésének gyorsasága (db/év) a Tejútrendszerben

 fp a bolygórendszerrel rendelkező csillagok aránya

 ne a lakható bolygók átlagos száma egy bolygórendszerben

 fl az élet kialakulásának valószínűsége

fi értelmes lények kialakulásának valószínűsége

fc technikai civilizáció kialakulásának valószínűsége

 L a technikai civilizáció várható élettartama (a kommunikációnak kétirányúnak kell lennie)

A Drake formula alapján a mai számítások szerint is legalább 10 olyan fejlett civilizációnak kell léteznie valahol az univerzumban, mint a miénk. A Drake-formula napjainkra túlhaladottá vált, mert minden egyes tényezőjében akkora bizonytalanság van, ami lehetetlenné teszi még a nagyságrendi becslést is, emellett például egyáltalán nem biztos, hogy csak csillagok körül keringenek bolygók. A becslés pontatlanságára jellemző, hogy maga Drake 2008-ban 10 000-re becsülte a galaxison belül élő fejlett civilizációk számát, ezerszer nagyobbra, mint kitalálásakor. A formula néhány tényezőjének megértésére csak nagyszámú idegen civilizáció ismeretében lesz lehetőség, ekkor viszont a használata válik szükségtelenné.

A Drake formula, és a tény, hogy nem vagyunk egyedül, felveti a kérdést: Isten – már ha létezett – nem csak minket teremtett? Vajon vallási apokalipszist, vagy éppen megerősödést eredményezne? Megdőlne a Biblia? Egyáltalán, az idegenek hisznek-e Istenben? Vagy ateistaként tekintenénk rájuk, mert nem hisznek az egy igaz Istenben? Az egyházban ma már sokan feltételezik az általános fejlődés gondolatát, és mivel azt nem csupán a Földre vonatkoztatják, felmerült a Földön kívüli élet lehetősége is. A Vatikán főcsillagásza, Gabriel Funes jezsuita atya 2009-ben a következőket mondta a vatikáni újságban, az Idegenek a testvéreink című cikkben: "Nem lehet kizárni az életet a Marson és azt sem, hogy az Úr által teremtett egyéb értelmes élet is létezhet a világűrben. A Földön kívüli élet utáni kutatás nem ellentétes az Istenbe vetett hittel. Nem szoríthatjuk korlátok közé Isten szabadságát a teremtésben." Mindez nagy teológiai kérdéseket vet fel. Például: ha léteznek Földön kívüli értelmes lények, akkor Jézus értük is meghalt-e a kereszten? Esetleg nem is volt szükségük megváltásra? Nem kizárt, hogy az univerzumnak volt egy teremtője, melyet minden idegen civilizáció elismer, és Istennek hív. Ez azonban nem feltétlen egyenlő az általunk ismert Istennel. Az sem biztos, hogy egy személyt takar, akihez el lehet menni, vagy beszélgetni vele, hanem sokkal inkább valamiféle kozmikus erőt, mely egyszerre vesz el, és teremt. Továbbá azt az elméletet is érdemes megemlítenünk, miszerint az emberiséget az idegenek teremtették, s maga Jézus is egy idegen volt, ezért tudott csodát tenni, ezért volt hatalma az emberek felett. E felfogás szerint a mennybemenetel sem volt több mint egyszerű utazás: Jézus visszatért fajához.

16.jpg

De van-e válasz Istenen, és az kémiai módon, ősrobbanás által létrejött életen kívül? Létezik egy sokkal radikálisabb, merőben új elmélet, miszerint az egész univerzum mesterséges, és az emberiség tulajdonképpen egy szimulációban él. A kérdés 2003-ban fogalmazódott meg, amikor egy brit filozófus közzétett egy elemzést, ami annak lehetőségét boncolgatta, hogy mindannyian egy számítógép szimulációban élünk.

 

A filozófusokat, tudósokat és írókat már az első számítógépek megalkotása óta foglalkoztatja a gondolat, hogy univerzumunk, amiben élünk, valójában is létező dolog-e, vagy csak egy rendkívül bonyolult és nagyméretű szimuláció, amiket valamilyen nálunk elképzelhetetlenül nagy lények futtatnak ugyancsak óriási számítógépeiken, rendkívül hasonlóan azokhoz, amilyeneket mi is működtetünk - csak sokkal kisebben - saját gépeinken. Fizikusok egy csoportja ugyanis kidolgozta egy olyan kísérlet elméleti modelljét, ami lehetővé teheti annak megvizsgálását, hogy valóban egy szimulációban létezünk-e. Az elgondolás arra épít, hogy ha univerzumunk is egy olyan numerikus szimulációt képez, mint amilyeneket mi is építünk és futtatunk saját számítógépeinken, akkor rendelkeznie kell bizonyos, az utóbbiakhoz hasonló olyan sajátosságokkal, amik a szimuláción belülről is érzékelhetők ill. észlelhetők lesznek. Ezen sajátosságok az idő telésének szimulációjából, valamint a modellezés korlátosságából, végességéből erednek, és egyfajta "rácsot" alakítanak ki a szimuláció alatt, amin az működik - hasonlóan ahhoz, ahogy a mi gépeink is egy korlátos pontosságú és méretű koordinátarendszerben, illetve diszkrét pixelek formájában ábrázolják a virtuális környezeteket, világokat. A fizikusok szerint egy ilyen "rács" létére utaló nyomokat a kozmikus sugárzás energiaszintjeinek alapos vizsgálatával ki kellene tudnunk mutatni - mármint abban az esetben, ha az valóban létezik, univerzumunk pedig tényleg egy szimulációt képez. Legalábbis akkor, ha amúgy helyesek az Univerzum működését meghatározó fizikai törvényekről - különösen a kvantumrendszerekről - felállított elméleteink. Ha ugyanis ezek nem helyesek, akkor a szimuláció kérdését eldönteni hivatott vizsgálat is hibás eredményeket szolgáltathat majd elvégzése során.

Egyesek szerint egyébként meglehetősen valószínű, hogy univerzumunk csak egy szimuláció részét képezi, és nem ténylegesen is valós úgy, ahogy ez ebben az összefüggésben szoktuk érteni. Emellett az szól, hogy azt már tudjuk és bizonyítottnak tekintjük, hogy a számítógépek belsejében létre tudjuk hozni világok szimulációját - hiszen mi magunk is számtalan ilyent alkottunk, igaz, egyelőre még csak viszonylag kis méretben. Ugyanakkor, ha ez igaz, az azt jelenti, hogy az úgymond valós világból rengeteg ilyen szimuláció indítható - és az ezekben a szimulációkban esetlegesen létező vagy létrejövő szimulált lények vagy mechanizmusok is további, belső szimulációkat indíthatnak, amik megint további szimulációkat hozhatnak létre.

Ha az univerzum szimulált, de mi nem, akkor van rá esély, hogy rájövünk az igazságra. De ha mi sem létezünk, csak programok vagyunk, akkor nem feltétlenül, hisz lehet, eleve úgy vagyunk megírva, hogy vannak korlátaink, például nem jöhetünk rá, hogy ez csak szimuláció, nem szállhatunk szembe a teremtővel stb.

De lehet a teremtő, vagy szimuláló azt várja, hogy mikor jövünk rá, hogy ez szimuláció, esetleg mikor, vagy hogyan vesszük fel vele a kapcsolatot. A túlvilágot hirdető vallások gyakorlatilag azt mondják, hogy létezik a valóságnak egy magasabb szintje, ahol az igazi, valós énünk létezik (a lelkünk), és a fizikai világ és az élet csak egy ezen a magasabb szintű valóságon belül létező "szimuláció", próbatétel, sandbox, amibe a fogantatással, születéssel jutunk be, és amiből a halállal törünk ki.

Alighanem mindenkiben felmerül a kérdés: ha egy szimulációban vagyunk, van-e arra lehetőség, hogy erről megbizonyosodjunk? Martin Savage, a Washington Egyetem fizika professzora szerint a számítástechnika jelen korlátai és irányzatai fényében évtizedekre vagyunk akár a primitív világegyetem szimulációk futtatásától is, azonban úgy véli, már most, vagy a közeli jövőben is elvégezhetők olyan tesztek, amik felfedhetik egy szimuláció árulkodó jeleit.

17.jpg

De ne felejtsük el a repertoárból a holografikus világegyetem elméletét sem. A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak, akik szerint az adott felfedezés felfordíthatja a tudományt. A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól. A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban. Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében. Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönözték. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.

Joggal merülhet föl bennünk, hogyha szimulációban élünk, ki vagy kik csinálták a szimulációt, és miért. Ahogyan az ember is képes már apróbb szimulációkra, és előszeretettel kísérleteznek a biológusok hatalmas terráriumokban, akváriumokban, úgy nem kizárt, hogy egy idegen faj is épp úgy kísérletezik az univerzummal, mintha egy hangyabojt vizsgálnának. A szimulációt ők alkották, ők szabják a szabályokat. Ez megmagyarázná miért nem találkoztunk értelmes lényekkel eddig, és miért nem fogjuk soha tudni elérni az univerzum határát. Azért, mert a szimuláció úgy lett tervezve, hogy a szimulált világban élő alanyok ne legyenek ennek tudatában, és soha ne tudjanak kitörni magából a szimulációból. Egy másik lehetőség, hogy a szimuláció alkotói mi magunk vagyunk. Hogy pontosítsuk: a jövőbeli emberiség alkotta szimulációban élünk. Talán ez az egyik leghátborzongatóbb gondolat a teóriák kapcsán.

Hogy mi az igazság? Sajnos azt senki sem tudja. Ez a cikk is csupán egy kísérlet arra, hogy választ adjunk az emberiség történetének legégetőbb kérdéseire. Honnan vagyunk, és mi célunk az univerzumban? Ki teremtett minket? Elérjük valaha az általunk ismert világ határait? Bár megígértük, hogy válaszokkal szolgálunk, és a cikk végére az olvasóknak több fogalma lesz az univerzumról, mint eddig valaha, mégis igaz a mondás: minél jobban beleássuk magunkat a nagy rejtélybe, annál több kérdést találunk.

Ezek a kérdések már kicsit túlmutatnak az emberi elme felfogásán, ugyanis nem feltétlenül materiális, technikai magyarázatokat, vagy a mostani helyzetünkből fakadó, kicsinyes emberi válaszokat kell adnunk ezekre a jelenségekre. Az érzék feletti világban pedig az ún. “szuper lényt”, vagy “lényeket” akik, vagy amik emögött állnak meg nevezhetjük akár Istennek, vagy egy magasabb rendű létnek (Mennyországnak, Nirvanának, Valhallának, kinek hogy tetszik), amelynek különböző megnyilvánulásai formáit, leképezését, vagy lenyomatát észlelhetjük. Ez már persze a filozófiai részéhez tartozik, de a tudomány filozófia nélkül sokszor elválaszthatatlan, hiszen ha ki is mutatjuk a jelenségeket, meg is kell értenünk azok igazi jelentőségét is. Mindenesetre tudományos választ ez utóbbira nem mostanában fogunk kapni, az is elképzelhető, hogy sohasem.

 << Vissza: Az univerzum legnagyobb titkának nyomában - ELEMZÉS 2.

 Szerkesztő:
Zavatszki Milán

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása