Belegondoltunk már valaha abba, hogy mi történne, ha a zombi filmek borzalmas eseményei valósággá válnának? Ha a városok utcáit élőhalottak lepnék el, és egy halálos vírus végigsöpörne a Földön? Ki ne látta volna az „Élőhalottak éjszakája” c. filmet, vagy a „28 nappal később” műfajújító próbálkozást, melyben megfékezhetetlen vírusfertőzés tarolta le az emberiséget, kiirtva annak jelentős részét. Vessük össze a valósággal, amit Hollywood mesélt el nekünk, és azt, hogy egy esetleges zombi apokalipszis kitörésekor mit tennénk. Tényleg kísérleteznek a halottak feltámasztásával? Lehetséges a veszettség vírusának mutációja? Fikcióról, vagy jövőbeli valós fenyegetésről van szó? Baltákat a kézbe, és jöhet a zombi vadászat!

Zombi történelem

Talán az olvasók legnagyobb kérdése elöljáróban is az, hogy ténylegesen lehetséges-e egy esetleges zombi apokalipszis, vagy sem. Hogy a kérdésre teljes bizonyossággal válaszoljunk, sorra végig kell vennünk bizonyos tényezőket, s jóformán mindent, amit eddig a zombikról tudunk. Mit is jelent maga a szó, hogy zombi? Honnan ered, mit jelent eredetileg, és a modernkor miért vette át? Merthogy bizony magának a szónak régre nyúlnak vissza a gyökerei. Két több évszázados törzsnél is jelen volt a szó, s míg a Hatitian Creole népcsoportnál „zonbi”-ként ismerték, addig a North MBundu-k „nzumbe”-ként. A vudu kultúrában is ráakadhatunk a szóra, ugyanis a nyugat-afrikai törzseknél létezett egy kígyó-istenség, lwa Damballah Wedo (rokonságba hozható Kongo „zambi” istenével) akit más néven Zombinak hívtak. Később szintén ugyanebben a kultúrában az elnevezést mintegy hozzácsatolták később az újra életre kelt tetemek rémképéhez. Ugyanis a régi vudu szertartások keretében bizony alkalomadtán halottakat támasztottak fel a halálból. No, de ne szaladjunk ennyire előre, s térjünk vissza picit a szó etimológiájára. Hogy mikor is használták először a Zombi (Zombie) kifejezést élőhalottakra a modern korban, azt nem tudni biztosan, azonban a legvalószínűbb az, hogy egy csipet feketehumorral megáldott ürge mondta ki először, talán valahol Angliában, vagy az Egyesült Államokban (előbbi a biztosabb), s magát a kifejezést a feltűnően lassú észjárású emberekre használta. Ez az 1930-as évekre el is terjedt, s egyébként ma is igen használatos szó, gyakran mondjuk valakire, hogy zombi, ha valóban satnya észjárással áldotta meg az ég, vagy pusztán úgy éli mindennapjait, hogy akár halott is lehetne. Elgondolkodtató kérdés, hogy angol megfelelője, a „Zombie” miért zombie, hisz ennek a többes száma „Zombies”. Ezek alapján a szónak helyesen úgy kellene kinéznie egyes számban, hogy „Zomby” azonban az angolban/amerikaiban sehol nem látjuk így használva a kifejezést. Az egyik legegyszerűbb magyarázat szerint valahol a karibi térségben fordította le először egy fordító, aki a vudu szertartásokat, s a kultúrát tanulmányozta. Eszerint a férfi félrefordította a szót, ami nem is csoda, hiszen akkoriban nem volt semmiféle írásos bizonyíték a zombi szó használatára vonatkozóan, s annak csak szóbeli kiejtését ismerték az emberek, a latin betűkkel leírt változata ismeretlen volt. Több könyv is témájául választja ezt a szokatlan nyelvtani anomáliát a zombi szó etimológiai kutatása során, mi azonban nem mennénk bele ennyire részletesen.

S hogy mit is jelent mai értelmezésben a zombi, mint szó? A zombi nem más, mint egy újra fölélesztett emberi tetem, melyeket a halálból valamilyen biológiai kísérlet útján, vagy akár természetfeletti erők segítségével hoztak vissza az élők sorába. Az eredeti afro-karib vudu hitből az válik nyilvánvalóvá, hogy rengeteg zombi történettel rendelkeztek, melyek halottakról szóltak, akiket egy nagy erejű mágus keltett életre, hogy aztán neki dolgozzanak. Pontosan ez az alapvető különbség a vudu hit zombijai, és a mai zombik között. A ma elfogadott zombikat általános felfogás szerinte ne irányítja senki. Térjünk vissza kicsit az előző bekezdés tartalmára, ahol az egyik mondat végét sejtelmesen elharaptam. A vudu szertartások során tényleg halottakat hoztak vissza a túlvilágból? Gondolkodjunk el ezen egy picit, s mielőtt még válaszolnánk a nagyon is egyértelműnek tűnő kérdésre, ismerkedjünk meg a vuduval, mint vallással, ugyanis ahhoz, hogy megértsük a történetben felmerülő miérteket, nem árt tisztában lennünk azok eredetével.

A vudu többistenhiten alapuló vallás, mely Animista afro-keresztény elemeket vegyít, s mint ezt, nagyon ügyesen csinálja. Szertartásaikat ugyanúgy papok (houngan, papalois, papa loa), vagy papnők (mambo, mamalois, mama loa) irányítják, s a templomok beavatási szertartásain résztvevőket gyakran hounsi-ként hívják. Más vallásokkal ellentétben gyakori, hogy az emberekhez nem igazán kedves istenekhez áldoznak, akik alakjukra nézve többféle manifesztációs formában „létezhetnek”: lehetnek emberiek, állatiak, vagy akár tárgyiak is. A vudu szertartást a dobok hangja, a rengeteg rum, a vér íze és látványa teszi felettébb bizarrá az európai ember számára, s a szertartás során használt kábítószerek, egy speciális vallási hisztériához vezetnek. A ceremóniák legtöbbje kapcsolatfelvétel az istenséggel, vagy az istenség mintegy megjelenítését szolgálja. A vudu bár egyértelműen vallás, de nem csupán az. Egy összetett eszmei dolog, egyfajta gondolkodás, gondolkodásmód, mely lényegében kimerül egy primitív kígyóimádat képében, mely a vudut elfogadó társadalom szinte minden rétegére kiterjedt. Persze hozzá kell tenni, vajmi keveset tudunk magáról a vudu vallásról, hiszen többnyire csak kívülről láthatjuk, s az összes tudásunk róla tapasztalati alapú, vagy felszínes. A rituáléban résztvevő személyek, papok, és papnők ismerik csak a szertartás pontos lépéseit, és azok miértjét, de tudásukat máig nem osztották meg teljesen velünk. A vudu hatalma azonban magáért beszél. Nem sok olyan pontja van a földnek, ahol a kilencvenes évek közepén, a lakosság legnagyobb része gondolkodás nélkül elhinné, hogy a kormánynak zombi zászlóalja van, és hogy varázslattal harcolnak az Amerikai Egyesült Államok elnyomása ellen. Ezeket a halálukból feltámasztott, ezért legyőzhetetlen harcosok - bár teljes képtelenségnek hangzik, - a vallás és kellékei Az ősi sámánizmus, kábítószer élvezet, az állat, sőt néha emberáldozat, a babonák és bizonyos keresztény hitből átszivárgott elemek egyesítése. Talán így foglalható össze a vudu ijesztő és egyben misztikus világa. Az Afrika nagy részén már elhalt kígyó - bika mítoszt megőrizték, mely a görög mitológiánál ősibb dzsungelvallásokból ered. A kígyó a láthatatlan lélek, a szexualitás, a fallosz szimbóluma is.

A katolikusok a vudut az ördög vallásának kiáltották ki és a mai európai közhiedelemben is az ősi vudu kegytárgyak személyesítik meg a fekete mágiát. A fekete kakas, a viaszbáb és társai. A haiti lakosság szinte teljes létszáma gyakorolja a vudu valamilyen formáját. A szigeten tartózkodó egyházak igyekeztek a Papa és baby Doc kormányát gyűlölő népnél saját vallásuk számára tőkét kovácsolni. Elnézőbbé váltak a vudu kegytárgyakkal szemben és hadjáratot indítottak a régi rezsimben működő papok ellen. A vudu papok elleni hajsza másfélezer beavatott lemészárlásával még nem ért véget. 13 vudu pap csak úgy menekülhetett meg, hogy megtagadta vallását és kinyilvánította a kereszténységet. Jéremiben egy katolikus plébános elégette a vudu dobokat és más rituális tárgyakat. A hivatalos haiti egyház ugyan cáfolta, hogy hozzájárulásával végezték volna a keresztény inkvizíciót, de tények igazolják részvételüket. Az öldöklés az egész országra kiterjedt, bár az igazság az, hogy a diktatúrát legalább annyi katolikus, mint vudu hívő támogatta. Az a hír is járta, hogy a titkos vallásháborút az USA tőkeerős egyházai is támogatták. Roppant érdekes tény kedves egyházunkról, s bár eléggé sarkított vélemény, de a történelem, ha valamit megmutatott nekünk, akkor az az volt, hogy egyik vallás sem különb, mint a másik, ha saját, önző érdekeiről van szó. De erről talán majd egy másik cikkben…  Az tehát mindenki számára világos, hogy a vudu vallás szinte előre megágyazott a későbbi zombi történeteknek, s mint olyanok, szép számmal akadnak a vudu „elbeszélésekben”, melyeket többnyire szó szerint kell érteni, hisz közöttük a legendák főképp verbálisan terjedtek, mint írásos formában. Mítoszok szóltak ősi démonokról, varázslókról, mágusokról és boszorkányokról, akik az embereket lelküktől megfosztott agyatlan húshalmazzá voltak képesek változtatni. Az egyik legismertebb történelmileg is számon tartott zombi egy Clairvius Narcisse haiti földműves volt, akit 1962-ben tettek „járkáló halottá”, azaz zombivá. Narcisse az Artibonite völgyben élt Haitin, s bátyjával a családi birtok ügyében vitába keveredett. 1962. május 2-án halt meg feltehetően ennek következtében, majd el is temették. Beszámolók szerint bátyja meg akarat szabadulni tőle, hogy övé lehessen az egész birtok. Ha idáig bárki is koholmánynak tartotta a történészek közül a zombi hiedelmet, Narcisse esete ezt egyértelműen megcáfolta. A zombi teremtésének első lépése, hogy közvetlen rokonsága, vagy szomszédjai kirekesztik, mondhatni „halottként” kezelik, mely erős pszichikai nyomás, és súlyosan nehezedik az emberre. Ezután egy tetrodotoxin anyaggal megmérgezik, ami csupán tetszhalottá teszi az illetőt, de nem öli meg. Narcisse „halála” előtt légzési nehézségei támadtak, émelygett, vért köpött és két nap múlva meghalt. Elmondása alapján kiásták a temetőben, majd egy vudu szertartásra vitték testét, ahol a houngan (a pap) erővel megetette egy bizarr állagú és ízű péppel, amit egy kreol nyelven zombi-uborkának nevezett pszichoaktív növényből készítettek. Ettől Narcisse magához tért azonban egy pillanatig sem örülhetett, mert ezután eladták rabszolgának sok más „zombival” együtt, s kegyetlen kínzásoknak volt kitéve. Gazdáját azonban megölték, ő viszont addig nem tért vissza, amíg bátyja élt. 1980-ban Cap Haitin környékén találtak rá és elment szülőfalujába, ott megkereste egyik még élő testvérét. A Narcisse-hez hasonló bedrogozott-beszerezett munkásokat szinte önkívületükben, saját tudtukon kívül dolgoztatták a cukornád ültetvényeken hosszú éveken keresztül, s ezalatt családtagjaik, rokonaik abban a hitben éltek, hogy már meghaltak. Amikor aztán egy-egy ilyen munkás előkerült, megindultak a pletykák az ültetvényeken dolgozó „élőhalottakról”. Konkrét élőhalottakra a zombi szót 1929-ben használta egy William B. Seebrook nevű író, aki a „The Magic Island” (A varázs sziget) c. művében írta le először a bűvös szót. Könyvében részletesen leírja a Haitin szerzett tapasztalatait, és első találkozásait az „élőhalottakkal”. A legelsőt ezek közül így írta le: „A szemei voltak a legfélelmetesebbek, melyek minden képzeletemet felülmúlták. Valóban úgy néztek ki, mint egy már nem élő ember szemei, nem voltak vakok, csak meredten üvegesek, és ridegek. Arcukat üresség, és érzelmek teljes mentessége jellemezte.  Úgy tűntek nekem, mint akik nem csak kifejezéstelenek, hanem még a véleménynyilvánításra, vagy kommunikációra is képtelenek.”

A zombivá vált munkások története tehát ha sokkal realistább magyarázatok módján, de igaznak bizonyult.  Mi a helyzet azzal a pletykával, miszerint haiti országának saját privát zombi hadserege volt? Egyáltalán ki állította ezt, illetve melyik diktátor hatalma idejére tehetők ezen események? A szóban forgó úriembert Papa Doc Duvailer-nek hívták, s Haiti erőskezű diktátoraként volt jelen az ország életében 1957-től 1971-ig. Saját személyes hadserege különféle zsoldosokból, végrehajtókból, és gengszterekből állt, akik minden hezitálás nélkül végrehajtották parancsait, épp úgy, mintha csak valóban zombik lennének. Ráadásul a diktátor úr saját cudu templommal is rendelkezett, így aztán ha akarta se tudta volna lemosni magáról a helyiek gyanúját, miszerint titkos zombi hadsereget tart keze alatt. Azt ígérte, hogy miután meghal, majd egy napon vissza fog térni a halálból. Talán éppen emiatt (vagy más okból kifolyólag) egy fegyveres őrt állították sírjához, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem fog visszatérni. De ha nem elégedtünk volna meg a furcsaságokkal, itt van még egy: 1912 szeptemberében Stephen Bonsai riporter egy érdekes eseményről számolt be. Egy fiatal férfi halálának volt a szemtanúja a helyi templom vezetője, aki később meg is szervezte a temetést, s látta is a fiatalembert elhantolni. Pár nappal később azonban egy fának kötözött alakot talált a közel erdőben, halotti lepelbe öltözve, mozgásképtelenül, önkívületi állapotban. A fiatal férfi szokatlan morgásokon kívül nem sok jelét adta annak, hogy életben van, s később egyik hozzátartozója azonosította, hogy valóban arról az emberről van szó, akit pár napja eltemettek. Életben volt, s nem volt semmi baja azon kívül, hogy az eszét teljesen elvesztette, s nem volt képes semmiféle kommunikációra a külvilággal, így azt sem mondhatta el, hogy pontosan mi történt vele. Néhány hónappal később pedig meghalt, ezúttal véglegesen. Az évtizedek során tehát a zombi szót, mint kifejezést átvették más kultúrákban is, s végül hosszú útvesztők árán, de azzá vált, mint amit ma is ismerünk.

Útjuk a popkultúrában

Mivel a zombik népszerűsége rohamosan terjedni kezdett, egy idő után óhatatlanul is betörtek a popkultúrába, s ikonikus jelenséggé nőtték ki magukat. Mindehhez azonban hosszú ösvény vezetett el, melynek eleje valahol a már említett „The Magic Island” c. könyvben indult el.  A Time magazin úgy írt a műről, mint az az alkotás, mely elsőként vezette be, mondhatni mutatta be a zombikat az Egyesült Államokban. Az első igazi áttörést 1968-ban a Nigth of the Living Dead, azaz „Az élőhalottak éjszakája” c. mozifilm hozta meg George A. Romero rendezésében. A maga idejében az egyik legjobb, és addig talán az egyetlen igazi zombi film volt, mely egy csapásra műfajt alkotott: A zombi filmek műfaját. A zombik létére persze egészen más magyarázatot adott, mondhatni szakított a zombi kultúra vudu eredetével, a mágusokról, és varázslókról szóló legendákkal, s helyette sokkal „földhözragadtabb” magyarázatot gyártottak: Egy lezuhant radioaktív műholt keltette életre a halottakat. Ettől kezdve az amerikai (és egyéb popkultúrák) tömegével ontották magukból a hasonló témájú filmeket, s érdekes, hogy az élőhalottak tényleges eredetét nem magarázták többé varázslattal, s még csak a vuduval való kapcsolatot sem említették. Ez volt a modernkori zombik hajnala. Az egyik valaha volt leghíresebb előadó, Michael jackson sem tudott ellenállni a zombi láznak, s megalkotta az 1983-as Thriller c. rövidfilmet és horror musicalt, mely hatalmas sikert aratott. Ez volt az egyik legsikeresebb kisfilm a maga kategóriájában, ami lényegében nem volt más, mint egy rövidre szabott horrorfilm paródia, melyben előre koreografált zombik adtak elő Jacksonnal. Rengeteg popkultúrális média tette tiszteletét a Thriller előtt, többek között számtalan zombi film is, mint például a „Return of the Living Dead 2” (Az élőhalottak visszatérnek 2).

A modern zombik messze más tulajdonságokkal rendelkeztek, mint elődeik. Nem mágia, vagy vudu varázslatok művei voltak, s nem parancsolhatott nekik semmi, és senki. Húsra éhes, tompa agyú, lassan botorkáló hullák voltak, melyekkel az ember könnyen elbánhatott, ha fejbelőtte őket, ugyanis ez volt a gyöngepontjuk. Amint megsemmisült az agyuk, mozgás, és „életképtelenné” váltak, s ezt a sebezhetőséget minden valamire való zombi filmben elsütötték. A sétáló zombik (walking dead) a modern zombik első generációjához tartoztak, s majd 50 évig töretlen népszerűségnek örvendtek, mígnem valaki(k) úgy gondolta(ák) hogy itt az ideje egy újabb vérfrissítésre a műfajban. Ekkor jelentek meg Danny Boyle 2002-es filmjében, a „28 nappal később”-ben (mely egy nagyszerű második részt is megélt) a zombik második generációjába tartozó élőhalottak, melyek elődeikkel ellentétben nem ballagtak áldozataik után, hanem rohantak, ráadásul sokkal agresszívabbnak, és fenyegetőbbnek is tűntek. Ezt a vonalat aztán 2004-ben a „Dawn of the Dead”, azaz a „Holtak hajnala” is követte. Sok esetben már nem is halottakról, hanem fertőzöttekről szóltak ezek a történetek, akikben csak az agresszió és az ösztönök működtek. Lassú, tompa agyú zombik ideje tehát leáldozóban van. Az újabb filmek sikere – melyekben második generációs zombik szerepelnek – legalábbis ezt vetíti előre.

2007-ben aztán egy alacsony költségvetésű spanyol film megmutatta, hogy lehet még újat mutatni a műfajban. A „Rec” című alkotás bár erősen megosztó volt, mégis az utóbbi zombi filmek egyik legfélelmetesebbjére sikeredett, köszönhetően annak, hogy dokumentarista jelleggel, egy kézi kamerán keresztül követjük végig a nagyon is naturalisztikusan ábrázolt eseményeket. A film meglepő módon bár nem nyúl vissza a zombi kultúra kezdeti gyökereihez (régi vudu vallási történetek), mégis egy olyan megoldást választ, mely erősen hajaz rá, vagyis hosszú évek után először nem vírussal, vagy biológiai katasztrófával magyarázza az élőhalottak létezését, hanem vallási eredetű dolgokkal keveri a történetet, melyet a második részben szépen ki is bontanak. Nem csak a mozit, hanem a televíziót is meghódította a zombi hisztéria, sorra jelentek meg a részben, vagy kizárólagosan zombikkal foglalkozó sorozatok, s többek között, a „Buffy the Vampire Slayer” (Buffy, a vámpírok réme), és az „X-files” (X-akták) is tartalmaztak olyan részeket, melyben szerepeltek. A Simpson, és a Southpark egyes epizódjaiban pedig Romero-szerű zombi kitöréseknek lehettünk szemtanúi, amolyan vicces köntösbe öltöztetve. A könyvipar sem maradt el, s rögtön fölvette a versenyt a filmekkel, a zombi lázat meglovagolva. Bár korábban is akadtak zombikat szerepeltető alkotások, mégis, csak az 1990-es évtől kezdve készültek igazi, vérbeli zombi könyvek, s körülbelül ekkor kapott önálló irodalmi alműfajt a téma. Többek között ekkor jelent meg George A. Romero „Book of the Dead” (Holtak könyve) c. könyve, melyet tagadhatatlanul Stephen King, és egyéb korabeli írók hasonló történetei inspiráltak. 2003-ban Brien Keene novellája, a „The Rising” elnyerte a Bram Stoker díjat, mely egy évente kiosztott irodalmi díj, amit a nemzetközi Horror írók Egyesülete (angolul: Horror Writers Association, röv. HWA) ítél oda a horror területén elért „kiemelkedő teljesítményért”. 

A leghíresebb nyomtatásban megjelent, és élőhalottakat felvonultató történetek között volt még a 2006-os „Cell” (A mobil) Stephen Kingtől, és a „World War Z” Max Brooks-tól. Kettejük közül mindkettő feltört a bestseller listák élére. Utóbbi író már korábban, 2003-ban is írt egy hasonló témájú, és szintén nagysikerű szösszenetet „The Zombie Survival Guide” címen. A zombik természetesen nem csak a filmipart, vagy a könyvmolyokat hódították meg, hanem a videojátékok szapora fejlődését követve betörtek a számítógépekre is. Talán legelőször, s legtöbbször a „Resident Evil” sorozatot lehetne felhozni, mint jó példát ügyes zombis játékra, de a húzónevek nem merülnek ki ennyiben, hisz ott van még a nem kevésbé népszerű, régen hőskorát élő „The House of The Dead”, „CarnEvil”, vagy a pár éve megjelent „Left 4 Dead”, mely már második generációs, futkosó zombikkal operál. Akadtak olyan játékok is, melyek a megszokott formulát egy az egyben feje tetejére állították, s nem embereket kellett bennük irányítani, hanem zombikat, ilyen volt a „Stubbs the Zombie”. Az élőhalottak egy másik alfaja, vagy ha úgy tetszik harmadik generációja is megjelenni látszott, kizárólag videojátékok körében. Rendszerint halott emberi, vagy egyéb állati tetemek voltak, különböző szuperképességekkel, vagy anélkül. Nem voltak egyértelműen zombik, inkább csak zombi-szerű lények, de tagadhatatlan rokonságot élveztek velük. Ilyenek szerepeltek többek között a „Doom III”-ban (démon szállta halottak), vagy a „Half Life” második részében.

Zombi apokalipszis?

Már az első zombi filmek után felmerült a kérdés, vajon lehetséges-e, hogy a halottak sírjaikból föltámadva falánk húsevőkké váljanak, s az élőkre vadásszanak. A zombi apokalipszis tehát nem új dolog, már több mint negyven évvel ezelőtt is erősen foglalkoztatta az embereket, s napjainkban ismét reneszánszát éli a „teória”. De hogy mi is ez tulajdonképpen?  A zombi apokalipszis lényegében egy elméletbéli eszmefuttatás arról, mi történne, ha az élőhalottak ellepnék a földet. Ilyen esetben a zombik által megharapott emberek is zombikká válnak később, s mondhatni fertőzöttekként terjesztik tovább a kórt, mely az egész világon elterjed. A zombi apokalipszis során a húsevő rémségek úgy özönlik elé a Földet, hogy azt sem a kormány, sem a katonaság/hadsereg nem tudja megakadályozni, s végül csupán maroknyi túlélők egy csoportja marad hátra a halottak által fölemésztett városok romjai között. Ezen esemény számtalan olyan elemet tartalmaz, mely a későbbi filmekben, illetve általános teóriában is helyet kapott. Példának okáért, a történetek során általában valamiféle tudományos/biológiai megoldással magyarázzák az élőhalottak feltűnését, de nem ritka az sem, hogy nem tudjuk meg keletkezésük pontos körülményeit. A zombikkal találkozó emberek sokkot kapnak az első találkozásoknál, vagy egyenesen megtagadják a valóságot, s nem hiszik el, hogy a tényleges események sodrásába csöppentek. Rendszerint az is elmondható minden esetben, hogy a hatóságok, és a katonaság túlkésőn reagál az eseményekre, vagy legalábbis nem olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan terjed a kór populáció-szerte. Ebből persze a szociális társadalom, és az egész világ összeomlása következik, és a zombik rémuralma.

Az első effajta zombi apokalipszist Richard Matheson írta le az „I am Legend” (Legenda vagyok) című 1954-os könyvében. A történet szerint Robert Neville, egy férfi az egyetlen túlélője egy egész emberiséget elpusztító (vagy inkább vámpírrá változtató) vírusnak. A könyv nagy sikert aratott, s ezt ismerte fel később George A. Romero, majd megszellemülten elkészítette az „Élőhalottak éjszakáját”, csak a vámpírokat zombikra cserélte, de az apokaliptikus hangulatot meghagyta. Azonban a zombi apokalipszis történelmi hajnala kevésbé érdekes, mint az, hogyan is zajlana egy ilyen esemény, az emberek hogyan reagálnák le a hirtelen kitörő veszedelmet, és egyáltalán mennyi esélyünk lenne a túlélésre. Rengetegen rávágnák, hogy ugyan miért is ne lenne komoly esélyünk a lassan sétáló, tompa agyú élőhalottakkal szemben? Elvégre nem tudnak olyan gyorsan elterjedni, mint amilyen gyorsan megjelenik a hadsereg, akik azonnal tisztogatásba kezdenének, megelőzve ezzel a világméretű elterjedést. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis alaposan oda kellene figyelünk ahhoz, hogy ne történjen nagyobb baj. A Carleton, és az Ottawa egyetem 2009-es járványügyi elemzése szerint egy esetleges zombi invázió komoly eséllyel végzetes csapást mérhet civilizációnkra, ha nem reagálunk elég gyorsan a fellépő fenyegetésre. Matematikai modellekből megállapítható, hogy a „támadó” stratégiának sokkal nagyobb létjogosultsága lenne ilyen esetben, mint a „karantén” megoldásnak, ami ugyan humánusabb, mégis ezzel aránytalanul magas kockázatot vállalnánk föl, s elősegítenénk egy esetleges újabb továbbterjedés, vagy mutáció lehetőségét. Kutatók rámutatnak, hogy még ha ki is fejlesztenek valamiféle ellenszert a zombi-kórra, az nem hozna jelentős eredményt, ugyanis csak néhány tucatnyi emberéletet lehetne vele megmenteni, bár talán némileg lassítana a terjedés mértékén.