Ki ne hallott volna a világtörténelem talán egyik leghíresebb középkorból eredő legendájáról, a Szent Grálról? Rengeteg változata ismert, s mind emellett arról is vitatkoznak mindmáig a tudósok, hogy tulajdonképpen mit is takar a Szent Grál. Nem kanonizált (apokrif) iratok szerint a Grál abból a smaragdból készült, amely Lucifer koronájából hullott ki, amikor az Úr a mennyből letaszította. Később a Grálba folyt a keresztre feszített Krisztus vére. Más források szerint az edény jáspisból van, és aki belőle iszik (esetleg csak látja), örökké fiatal marad. Az olykor csak kehelyként, vagy drágakőként emlegetett ereklyét az elmúlt évszázadok folyamán rengetegen próbálták felkutatni, még maga a legendás Artúr király is, de mind elbuktak. A világ azóta folyamatosan változik, ennek ellenére mindig akadnak újabb vakmerő jelentkezők, kik tudni vélik, hol kell keresni, s a nyomába erednek. Azonban a titok mindmáig fölfedetlen maradt. De vajon valóban létezett ez a Szent Grál, vagy az egész csak egy mese? Ha létezett, most hol van, kik őrzik? Valóban örök életet kínáló erővel bírt, ha valaki ivott belőle, esetleg látta? Mi a helyzet krisztus vérvonala, és a Grál közti kapoccsal?
Kezdjük talán ott, hogy kicsit tisztázzuk, mit is takarhat valójában a Szent Grál, ami nem könnyű feladat, hiszen mint említettük, máig nem értenek egyet abban a tudósok, hogy most egy kehelyről vagy valamiféle vérvonalról van-e szó, esetleg más egyéb ereklyéről. Leggyakoribb ábrázolása egy kehely, amelybe állítólag felfogták a keresztre feszített Jézus kiömlő vérét, de akad egyéb értelmezése is, mint tál, drágakő, illetve az ezoterikus irodalomban szimbóluma valaminek. Nem kanonizált (apokrif) iratok szerint a Grál abból a smaragdból készült, amely Lucifer koronájából hullott ki, amikor az Úr a mennyből letaszította. Később a Grálba folyt a keresztre feszített Krisztus vére. Más források szerint az edény jáspisból van, és aki belőle iszik (esetleg csak látja), örökké fiatal marad. Mai ismert formája a 11. század végén, a Mária-kultusszal egy időben alakult ki. Akadnak olyanok is, akik szerint a Grál, és a frigyláda egy és ugyanazon dolog. Ez az egyik legismertebb legenda, mely szerint a Szent Grál tulajdonképpen nem is egy kehely volt, hanem, mint azt az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag című film is állítja, tulajdonképpen a zsidók és Isten között létrejött szövetség, illetve a tízparancsolat írott változatát őrizték benne. A legvadabb elképzelések még ennél is tovább mennek, és egyenesen azt állítják, hogy a Grál egy földön kívüliek által készített varázserővel bíró tárgy/eszköz volt, amit az emberek kaptam ajándékba az „ég fiaitól”. Vegyük szépen sorra, hogy az eshetőségek milyen újabb verziókat vetnek föl, illetve e feltételezéseknek mennyi valóságalapja van. A Grál szó egyháztörténészek szerint egy szimpla étkezési tálat jelent.
A latin „gradalis”-ból alakulhatott ki, nem pedig a manapság (például Dan Brown által is) gyakorta hangoztatott „sangreal”-ból, ami csak késő középkori szerzők szószüleménye. A mai modern Grál-kutatók azért ragaszkodnak inkább ez utóbbi verzióhoz, mert az egyszerre jelenthetne szent Grált (san greal) és királyi vért (sang real) is, ami egy újabb Grál-értelmezésnek ágyaz meg. E szerint a kehely nem volt más, mint Mária Magdolna méhe, amiből később Jézus első utóda megszületett. Az abszurd elmélet azt feltételezi, hogy Krisztus nem halt meg a keresztfán, hanem túlélve a Golgotán történt eseményeket Franciaországba menekült, s később utódokat nemzett, akikből a Meroving uralkodóház származik. Eszerint Krisztus élő leszármazottjai még ma is közöttünk vannak. Ez idáig mind szép és jó, azonban Dan Brown egyébként nem új keletű elmélete (ezt már egy több évtizede létező elmélet) igen gyönge lábakon áll, mondhatni nem állja meg a helyét, ha alátámasztási szempontból vizsgálódnánk bizonyítékok után.
Ugyanakkor itt szeretnénk megjegyezni, hogy egyre többen úgy vélik, nem is Franciaországba menekült a kereszthalált túlélő Jézus, hanem Indiába, és itt is halt meg 115 évesen. Vannak ugyan utalások arra vonatkozóan, hogy Jézus valóban megmenekülhetett, azonban túl sok az ellentmondás a történetben, hogy feltétel nélkül elfogadjuk. Azért érdemes megjegyeznünk, hogy a fenti állításokat némileg mégis alátámasztja bizonyos tényadat, meglepő például, hogy 496-ban a Merovingokhoz tartozó Clodvigot a Nyugat-Római Birodalom császáraként ismeri el a pápa anélkül, hogy felkent koronát küldene. Ez csak úgy lehetséges, hogy Róma ismerte, hogy milyen vérvonalból származott. Egy másik ebből eredő változat szerint a Grál egy kehely volt, amiben Arimátiai József olyan italt adott a megfeszített Jézusnak a Grál kehelyből, mely merevgörcsöt okozott. Miután mindenki úgy vélte Jézusról, hogy meghalt, Arimátiai József megszüntette a méreg hatását, és Mária Magdalénával együtt, akit az apokrif evangéliumok Jézus feleségének írnak le, a már említett Franciaországba (vagy Indiába) menekült. A Grál ezen változat szerint Józsefnél maradt, ez volt Jézus ajándéka az önzetlen segítségért. Bizonyos szent iratok tanúskodnak róla, hogy miután Jézus feltámadt, és teste eltűnt a barlangból, Józsefet vádolták meg azzal, hogy ellopta a holttestet, ezért börtönbe zárták és nem adtak neki sem enni, sem inni. Életét állítólag a Grál mentette meg, melynek őrzője volt, és mely a táplálékát mindvégig biztosította. Így sohasem volt szomjas, sem éhes.
Nézzük a kehely vonalat. Az egyik legelfogadottabb (már ha lehet ilyen mondani a Grál legenda kapcsán) vélekedés úgy tartja azonban, hogy a Grál valóban egy fizikailag is létező kehely volt, vagy kupa, mindazonáltal kinézetéről, anyagáról máig megy a vita tudományos körökben. Az egyház által nem elfogadott, apokrif iratok szerint a Grál díszítéséül szolgáló smaragd eredetileg Lucifer koronáját ékesítette, és akkor hullott ki belőle, amikor az Úr letaszította őt a mennyből árulása után. Egy másik elterjedt legenda szerint a Szent Grál volt Jézus pohara az utolsó vacsorán, és abba fogták föl sebeiből kiömlő vérét, amikor keresztre feszítették. A monda őskeresztény, kelta és keleti eredetű elemeket is tartalmaz. Azonban itt még nincsen vége a legendák sorának. Más meseváltozatokban a Grál az az edény, amelyből Krisztus elfogyasztotta a húsvéti bárányt az Utolsó vacsorán. Lehetett olyan míves tálca is, amelyre vérben úszó fejet helyeztek (például Keresztelő Szent Jánosét). Lehetett továbbá Jézus faragott feje. A különféle változatok jóllehet széles spektrumon mozognak, (az egyik leg teóriagazdagabb legendáról van szó) mégis egy, és ugyanazon dologról szólnak, vagyis a rejtélyes Grálról. Egy másik legenda szerint Jézus feltámadása után a Grált angyalok tartották ég és föld között, majd nem sokkal ezután templomos lovagok őrizték a Megváltás hegyén. Később magukkal hozták a kelyhet Európába, és egy titkos helyre rejtették el. Ugyan valóban vannak erre utaló jelek, különféle történelmi feljegyzések formájában, igazi megrengető bizonyíték híján ezt is a helyén tessék kezelni. Egy érdekesebb verzió szerint Szent Heléna (az első igazi keresztény császár anyja), miközben Jézus földi bizonyítékai után kutatott Jeruzsálemben, egy apró kőpoharat talált abban a sírban, melyben feltehetően a megváltó teste feküdt. Mivel nem valószínű, hogy Jézus aranyból, drágakövekkel kirakott kehelyből ivott volna, erről a kőpohárról feltételezik azt leginkább, hogy Jézus pohara volt. Az eredetét nem tudták Jézusig visszavezetni, ezért Szent Heléna „állításán” kívül más bizonyíték a hitelességről, egyelőre nincs.
Megint más megközelítés szerint a Grál története egészen az idők kezdetéig eredeztethető. Az Élet kútja körül tökéletes boldogságban éltek az emberek, paradicsomi állapotok uralkodtak, mígnem a Gonosz (Lucifer) támadása (árulása) véget vet mindennek. Az Anyaisten tulajdonképpen magát a földet jelenti, a kiválasztott hős a mítosz során rengeteg viszontagságon keresztül ennek az aranykornak a megtalálására törekszik. Van olyan kutató, aki szerint viszont az „égből materializálódott”, és Noé vette először kézbe. Más legenda azt mondja el, hogy Sába királynője vitte Salamonnak, vagy Szemiramisz ajándékozta Melkizedeknek. (Melkizedek [héber]: az Ószövetségben → Sálem királya és El-Eljon (= a magasságbeli Isten) papja.) Az idegen civilizációval kapcsolatos elmélet a legabszurdabb feltételezés, miszerint a Grál valamiféle korát megelőző készülék lehetett, melyet az „égi istenek” (idegenek) ajándékoztak az embereknek. Erre szintén semmilyen bizonyíték nem létezik, csak közvetett jelek, amik némileg alátámasztják a dolgokat, legalábbis elég csak az ősi barlangrajzokra, vagy az egyiptomi hieroglifákra gondolnunk, melyeken már nem először találtak különös, ufonautákra hasonlító emberalakokat.
Megszámlálhatatlan változata él tehát a Szent Grál legendának, amelynek korai verziói először a 12. század végén tűntek fel. A korai változatokat Robert de Boron francia költő és Chrétien de Troyes, az Arthur mondakörben otthonosan mozgó francia trubadúr jegyezte fel legelőször. Itt még roppant képlékeny volt a Grálról alkotott nézet, míg voltak, akik kehelynek, vagy kupának írták le, addig mások tányérnak, vagy valamiféle mágikus erejű tálnak. Közülük talán Eschenbach Parsifal című műve a legismertebb ilyen irodalmi dokumentum. A Parsifal fajta Szent Grál legenda így hangzik:
A Grált az Üdvösség Hegyén épült vártemplomban őrzik a Grál-lovagok, papkirályuk vezetése alatt. A király azonban sebesült, súlyos beteg, sem meggyógyulni, sem meghalni nem tud. Birodalmából pusztaság lett, átokfölde, ahol a folyók kiapadnak, az aszályban minden elszikkad. A kastélyba érkezik a naiv, bárdolatlan ifjú Parsifal. Arra tanították, hogy nem illik kérdezősködni, és így, noha vacsora közben többször megjelenik egy gyönyörű lány, kezében drágakövekkel kirakott kehellyel, ami maga a Grál, és amiből ragyogó fény árad, Parsifal hallgat. Nem kérdezi meg, hogy kit vagy mit szolgál a Grál és hogy milyen betegségben szenved a király. Elhagyja a kastélyt. Megtudja, hogy ha feltette volna a helyes kérdéseket, meggyógyult volna a sebzett király, és ebből sok jó származott volna. Bűnbánóan világgá megy, öt évig bolyong, sok hőstettet hajt végre, de a Grál kastélyba nem talál vissza, és a lelkét is majdnem elveszti. Egy szent életű remete felszólítja, hogy szolgálja embertársait, mire a hős elkerül Artúr király udvarába, és csatlakozik a Kerek Asztal lovagjaihoz. Újabb bolyongás után két társával eljut a sebesült király és a Grál otthonába, fölteszi a helyes kérdéseket, a király sebe összeforr, majd békésen meghal. Kiaszott, puszta birodalmában újra víz árad a folyókba, termékeny lesz a föld, a Grált pedig egy mennyei kéz felviszi az égbe.
A Római Birodalom előtti ősi európai és keleti kultúra érintkezése és kölcsönhatása javarészt még feltáratlan. A Grál legenda keletkezésének megértése azonban közelebb viheti az olvasókat ahhoz, hogy megértsék ezeket a kölcsönhatásokat, illetve azt, hogy honnan is eredeztethető a kehely első írásos története. A legkorábbi leírás az irodalomban és a történelemben Chrétien de Troyes „Conte du Graal” (A Grál keresése) című műve, amit a szerző 1182-ben befejezetlenül hagyott. Ebben szó sincs arról, hogy a Grál serleg lenne, és nincs említés benne Jézus véréről se, utal viszont egy „halászkirályra”, akinek a birodalmában játszódnak az események. A halászkirály nem jelöl mást, mint minden valószínűség szerint a híres „Halászkirály legendájában” szereplő alakot. A történet szerint (Halászkirály legendája) a király még gyerekként kinn maradt éjszakára az erdőben, hogy bizonyítsa rátermettségét. Mikor leszállt az éj, az erdőben bolyongott éppen, amikor is látomása támadt: váratlanul megjelenő lobogó tűzből előtűnt a Szent Grál, az isteni kegyelem jelképe. Ekkor egy hang szólt a fiúhoz: Légy te a Grál őrzője, hogy meggyógyítsa az emberek szívét! De a fiút már elvakította a hatalommal, dicsőséggel és szépséggel kecsegtető élet káprázata. És a mélységes döbbenet állapotában egy pillanatra úgy érezte, nem kisfiú már, hanem legyőzhetetlen, akár Isten. Így hát benyúlt a tűzbe, hogy elvegye a Grált, de a kehely eltűnt, s a fiú keze ottmaradt a tűzben, és rettenetesen összeégett. Ahogy idősebb lett, úgy mélyültek a sebei, mígnem egy napon az élet értelmét vesztette a számára. Nem bízott már senkiben, önmagában sem, nem bírt szeretni, se szeretetet elfogadni. Belebetegedett e felismerésbe, s elindult a halál felé. Egy nap egy bolond jött a várba, és egyedül találta a királyt. És a bolond - hűen önmagához - természetesen nem a királyt látta, hanem egy magányos, beteg embert. És megkérdezte: Mi bánt barátom? Mire a király azt felelte, hogy szomjas, és vízzel kellene oltania szomját. A bolond fogott egy poharat, megtöltötte vízzel, s odanyújtotta a királynak. Amint a király inni kezdett, észrevette, hogy begyógyultak a sebei. A kezében meglátta, hogy a benne tartott pohár nem volt más, mint a Szent Grált, amit egész életében keresett. A bolondhoz fordult, és azt kérdezte tőle: Hogy tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaimnak sem sikerült? A bolond csak ennyit felelt: Nem tudom, én csak azt láttam, hogy szomjas vagy.
A Halászkirály legendája azt sugallja, hogy a Grált nem lehet csak úgy megtalálni, mondhatni csak az arra érdemesek láthatják meg. Egyes mendemondák szerint csak az találhatja meg, aki nem is keresi. Sir Thomas Malory „Arthur halála” című műve sokkal későbbi, a XV. század közepéről való, amely már keresztény szellemben átültetett beszámoló. Itt az ereklye egy aranyedény, megjelenik a történetben Jézus vére is, amit egy „tökéletesen tiszta szűz vitt magával”. Egy valami egyből feltűnik: A XII. században a mai Franciaország területén bukkannak fel a Grál mítoszok, de amit elmesélnek, azok sokkal korábbiak, többen az V. századra, az angliai mitikus Artúr király birodalmába helyezik.
De vajon miért nem tudunk lényegében semmit róla? Miért burkolózik még mindig homályba mibenléte? Hisz manapság már azt is megfejteni vélik a tudósok, hogy némely dinoszauruszt toll borította szarupáncél helyett, vagy, hogy a több ezer éve létezett Neandervölgyi milyen szerszámokat használt. Az a baj a Szent Grál legendával, hogy nem ennyire megfogható, s lényegében egyetlen létező mindenki által elfogadott bizonyíték semmi létezik, ami alátámasztaná a történetek hitelességét. Így jóformán azokra a történetekre kell hagyatkoznunk, amelyek a Szent Grál legendájának hajnalán jelentek meg az ismeretlen ereklyéről. A Grál eredetére vonatkozó számtalan elmélet egy valamiben mindenképpen egyezik: A Grál minden esetben az isteni eredetű tudás, bölcsesség, tanítás őrzésére, továbbvitelére, „tárolására” szolgál, legyen az fizikailag is kézzel fogható (Bölcsek Köve, Jézus vére, Kehely, Kupa, Tálka), akár nem. A tudás továbbvivőit maga az Isten választja ki, ők a beavatottak, akik örök kötelessége generációk során át a tudás megőrzése. Ők az úgynevezett Grál királyok, akiknek leszármazottai még ma is közöttünk élnek. Egyes elméletek szerint az első ilyen Grál király maga Arimátiai József volt, aki a keresztre feszítés után Angliába vitte a kelyhet, majd megalapította a Grál-kereszténységet.
A másik nagy talány, hogy fizikálisan hogyan is nézhet ki? Ha részletesebben szeretnénk elemezni a kérdést, meg kell állapodnunk a különböző verziók kapcsán egy egységes formában. Ha a Grál egy kehely volt, akkor valószínű, hogy ezalatt egy közepes méretű kupára vagy kehelyre kell gondolni, nem a mai használatos változatokra. (manapság egy kehely mérete jóval kisebb, mint a középkorban használt kelyheké) Milyen anyagból készülhetett? A források itt is eltérnek egymástól, sőt ellent is mondanak egymásnak. Vannak, akik szerint egy aranyból kimunkált smaragddal ékesített (Lucifer koronájából) díszes kelyhet kell keresnünk, míg mások ennek szöges ellenkezőjét vallják: szerintük a kehely egy egyszerű pohárnak mutatkozik, bronzból, vasbór, vagy akár kőből kimunkálva. Lehetséges az is, hogy jáspisból készült, de nem valószínű az, hogy túlontúl díszes, vagy figyelemfelkeltő lenne, Jézusra nem vallott ez a túldíszítés, gondoljunk csak a szamárháton való bevonulásra Virágvasárnapon. Arról, hogy milyen varázserővel rendelkezett, szintén eltérő információk maradtak ránk a történelemből. Több legenda is állítja, ha valaki iszik a Grálból, elnyeri az örök életet, esetleg ha csak megérinti, megvilágosodásra lel. Konkrét tárgyi, vagy komolyabb, feljegyzésekből származó bizonyítékokkal szintén nem rendelkezünk, amik alátámasztanák a kehely mágikus mivoltát, ugyanakkor többtucat egymástól független történet állítja ugyanazt. Egyéb változatok szerint, aki megpillantja a Grált, az megismeri önmagát, és a világ összes titkát, vagányabb elképzelések pedig egyenesen azt feltételezik, ha valaki megkaparintja Krisztus kupáját, a föld és ég feletti hatalmat kaparintja meg.
De vajon hol lehet a Szent Grál napjainkban? Miféle rejtekhelyen rejtegetik, és egyáltalán kik őrzik, és miért? Nos, egyesek úgy vélik, hogy lényegében bárhol lehet a Földön, Franciaországtól kezdve az Antarktiszig (az is egy kontinens, csak jég borítja). A királyi vérvonal verziójához kapcsolódó elmélet szerint valahol Franciaországban kell keresnünk. De lehetséges az is, hogy Angliába hurcolták a Grált Templomos lovagok, egyes feltételezések arra hivatkoznak, hogy a Rosslyn kápolnában van elrejtve az ereklye valamelyik oszlopban, vagy a talapzatba építve. Az angol mondák egészen az Artúr király történetekig nyúlnak vissza mint már tudjuk, azonban hitelességük mint olyan egyértelműen megkérdőjelezhető. Csupán azt tudjuk, hogy az Artúr király és a kerek asztal mondakör a középkori irodalomban kiemelkedő szerepet játszott. Nagyszerű lehetőségeket kínált a költőknek arra, hogy történetek sorát alkossák meg. Gyakorlatilag minden fennmaradt kelta mese és rege meghonosodott az „Artúr világban”. Ahogy a Grál-mondák ismertté váltak, a költők számára kézenfekvő volt a hőst, Parszifált (keltául Peredur) Artúr király udvarába áthelyezni, ahol már számos fényes, kitűnő lovag élt, hogy majd a szerencsésen kiállt kalandok, próbák után a híres kerek asztal tagjává tegyék. A Grál templomát (kastélyát) Scharfenberg legendája szerint Titurel építette, de nem tudni, pontosan hol is tette mindezt. A Grál-kastélyt – egyértelmű meghatározás hiányában – az utókor több helyre próbálta elhelyezni. A templomosokkal való kapcsolat, főleg Eschenbach olvasatában, behatárolja a lehetséges helyszíneket. A felmerült helyszínek:
- Glastonbury, Anglia
- Szent Mihály hegye, Cornwall
- Montségur vára, francia Pireneusok
- Montsalvat mondai vára, valahol a spanyol Pireneusokban (valószínűleg az ugyancsak rejtélyekkel teli, de valóságos Montserratról mintázták)
- Borostyánkő, akkoriban az volt a templomosok egyik utolsó végvára.
Vadabb teóriák szerint maga Hitler is megkaparintotta a Szent Grált, s ennek hatalmával növesztette oly hatalmasra birodalmát, majd végül azért bukott el, mert nem tisztelte ezt az erőt, aminek birtokában volt. Számtalan mítosz lengi be azokat a fentebb említett várakat, melyek egyikében elrejthették a Grált. Eszerint A Szent kupát egy (vagy több) soha meg nem öregedő, több száz éves aggastyán lovag őrzi (mint az Indana Jones filmben), akinek az a dolga, hogy megvédje a Grált attól, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Egy történet erről is fennmaradt: Egy éjszaka az őrt elérte a kísértés, s lándzsáját letámasztva meg akarta érinteni a Grált, azonban hirtelen saját szuronya nekirepült, és súlyosan megsérült. Az is elképzelhető, hogy az ereklye már valakinek a birtokában van, de egyelőre ennek semmi jele. Ha valaki megtalálná, arról biztosan kitudódna, főleg a mai média által lepett világunkban. Ha a királyi vérvonal elméletre hivatkozunk, elképzelhető, hogy Krisztus vérvonalának továbbvivői, ma is élő leszármazottai saját maguk sem tudnak arról, hogy kik is valójában. Ráadásul, még ha ki is derülne a „turpisság”, lehetetlenné válik a DNS vizsgálat, a családfákra visszavezetés pedig nem tükröz 100!-os eredményt, így nem perdöntő bizonyíték.
De hol lehet akkor a Grál, és meg fogja-e valaha találni az emberiség? Több kutató hangoztatja, a Grál csak mese, és az emberek fölöslegesen fecsérlik az időt arra, hogy foglalkozzanak a legendával. Komoly hittudósok és történészek állítják: mindezek a történetek valóban csak a legenda körébe tartoznak. Nézetük szerint az sem biztos, hogy a Grál egyáltalán létezett, de ha létezett is, inkább csak a titokfejtés bizsergető érzése táplálja a Szent Grál fellelése utáni hajszát – valójában igen valószínűtlen, hogy valaha is megtalálják. A modern ember misztikus vonzódása az ilyen, múlt homályába vesző jelenségek iránt, leginkább önmaga elbizonytalanodását tükrözi. A biztos talaj kicsúszott az emberek lába alól, s most a múltban, egy reményteljes legendában keresik a menedéket.
Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Barnabási László
Zavatszki Milán
Barnabási László
