2012.05.12. 20:38| Szerző: Milupapa

 

1985-ben az angliai Heswall-ban rejtélyes tűz martalékává vált az Amos család otthona. Amikor a kiérkező tűzoltók átkutatták a porig égett romokat, egy bekeretezett képet találtak, melyen egy síró kisfiú élethű festményportréja köszönt vissza rájuk. Angyalai szemei könnyben úsztak, melyek arcán folytak végig, bánatos tekintete pedig valami megfoghatatlan érzést árasztott magából. Ami még ennél is érdekesebb volt: a tűzvész során a kép még csak meg sem perzselődött. Nem sokkal ezután ismét rejtélyes tűz ütött ki, ezúttal Bradford-ban. A helyszínen szintén megtaláltak egy „Síró kisfiú” portét, természetesen itt is sértetlenül, holott az egész épület elenyészett a lángokban. A yorkshire-i tűzoltóbrigád parancsnoka később elárulta az újságoknak, hogy a szokatlan festményt minden olyan háznál megtalálták, ahol a tűz oka sohasem derült ki. Ezek a házak mindig váratlanul égtek le, szinte teljesen porig, minden magyarázat nélkül. Egyesek szerint puszta véletlenek sorozata, míg mások szerint a szóban forgó festmények „gonoszak”, és ezek okozzák a rejtélyes tüzeket. Valóban létezik a „Síró kisfiú” festmény átka? Hányat találtak eddig összesen belőlük, és ki, vagy kik a szerző(k)?  Igaz, hogy a festmény modelljének szülei tűzeset következtében vesztették életüket?
 
1985-ben az angliai Heswall nevű kisváros lakóit alaposan felkavarták az ott történt események, miszerint a helybéli Amos család háza felrobbant, majd szabályosan porig égett. Később Bradford-ban – szintén Angliában – is a lángok martalékává vált egy családi ház. A közös pont ebben a két egymástól eltérő történetben, hogy mindkét épület még parázsló romjai alatt rejtélyes festményeket találtak egy angyali arcú, síró kisfiúról, kinek hatalmas könnycseppek folytak végig az arcán. Továbbá egyik esetben sem sikerült kideríteni, mi okozta a tüzet. Nem lehetett sem égve hagyott gyertya, sem pedig szándékos elkövetés. Mintha a tűz magától megjelent volna a semmiből. Az 1988-as eset után rengeteg rejtélyes körülmények között leégett ház romjai között találták meg a festményt, többek között Anglia további részein, de még az írországi Dublin-ban is. A festmények mindig sértetlenül kerültek elő, még csak a perszelődés nyoma sem volt látható rajtuk. A yorkshire-i tűzoltóbrigád parancsnoka, egy bizonyos Peter Hall később arról számolt be a helyi (Angol) lapoknak, hogy már több tucat „Síró kisfiú” festményt találtak leégett házakban. Ezeket a képeket babonából - vagy talán sejtettek valamit az egészből – egy tűzoltó sem fogadta be a házába. Peter azonban egyet hazavitt, az egyiket öccsének Ron-nak, illetve annak feleségének May-nek ajándékozta. (Ron és May Hall egyébként a Swallownest nevezetű településen laktak Yorkshire déli részén) Az ifjú házaspár konyhája, és a nappali egy része még aznap éjszaka leégett, de a „Síró kisfiú” természetesen sértetlen maradt. Később ezt a család megsemmisítette, vállalva a kockázatot, hogy esetleg még nagyobb bajba kerülhetnek miatta. A sztorit a „The Sun” című folyóirat hozta le 1985. szeptember 4-én. Köztudott az újságról, hogy erősen bulvárjellegű cikkeivel itta be magát a köztudatba, tehát tessék fenntartásokkal kezelni a dolgot. A sztori egy másik változata szerint az egész eseményláncolat néhány évvel később, 1988-ban vette kezdetét, de ez egy tévesen elterjedt teória, ami főleg internetes körökben tett nagy népszerűségre szert, és csak évszámokban tér el az eredetitől. 1985 novemberére már világszinten hallani lehetett a „Síró kisfiú” festmény borzalmas átkáról, amiben hatalmas szerepe volt a fentebb említett nyomtatott médiumnak, ugyanis az egész hisztéria alatt szándékosan szították a tüzet - micsoda szófordulat - meglovagolva ezzel a könnyen jött hasznot. Az a szóbeszéd járta, hogy az átkot csak úgy lehet semlegesíteni, ha a képet odaajándékozzuk valaki másnak, illetve egyesítjük annak párjával. Léteztek ugyanis „Síró kislány” festmények is. Ezen elmélet szerint, ha a két festményt egymás mellé akasztjuk, akkor nem tör ki tűzeset a házban, és az átok megtörik.
 
1985. szeptember 5-én a „The Sun” megrengető cikkének hatására rengetegen telefonáltak be a szerkesztőségbe, levelek tucatjai telítették a postaládákat, mindenki a „Síró kisfiú” festmény őrület rabjává vált, és százával jelentettek be újabb incidenseket, amik esetegesen kapcsolatba hozhatóak az átokkal. Dora Mann (Mitcham, Surrey) háza porig égett hat hónappal azután, miután megvettek egy eredeti „Síró kisfiút”. Minden más házban lévő festmény megsemmisült, kivéve ezt az egyet. Sandra Craske (Kilburn), és unokanővére, illetve egy barátja szintén vásároltak maguknak egy saját festményt, mondanunk sem kell, szintén rejtélyes tüzekkel értek véget ezek a történetek is. Mrs. Craske állítólag még annak is szemtanúja volt, hogy a festmény ide-oda hintázott a falon, mintha csak közvetlenül mozgatná valaki. McCutcheon (Nottingham), és Linda Feling (Leeds) szintén birtokában voltak „Síró kisfiú” festményeknek, és ezzel törvényszerűen tüzeket is tapasztaltak, azonban a képek itt is megúszták sértetlenül. Egy Jane Wyatt (Wroxall) nevezetű hölgy dacolva a rá váró borzalmakkal, megpróbálta elégetni azt a két „Síró kisfiú” festményt, ami a tulajdonában volt, de azok valami rejtélyes oknál fogva nem kaptak lángra, mintha tűzállóak lettek volna. 1985. szeptember 9-én a „The Sun” döbbenettel számol be Brian Parks (Boughtor, Notts) esetéről: a nappaliban kiakasztott festmény okozta tűzben súlyosan megsérült felesége, és két gyermeke, de túlélték a balesetet. A későbbi helyszínelés során látható volt a sértetlen festmény a szénfeketére perzselődött falon. Miután a ház teljesen használhatatlanná vált, a Park-ék fedél nélkül maradtak. Így járt Kevin Godber, és családja is. 1985. október 26-án szintén a „The Sun” jelentette meg újabb olvasói cikkeit az átokról, mely immáron még nagyobb löketet adott a hisztériának. Egy hivatásos tűznyelő rutinnak mondható mutatványa sült el balul, miután az illető a birtokába jutott egy „Síró kisfiúnak”. Egy nő három fiát, és szeretett férjét veszíti el ugyanazon a napon. A lelkileg megtört asszonyt okolták a történtekért, mert megvásárolta azt a bizonyos festményt. 1985. október 31-én arról számolt be a sajtó, hogy a tűzoltók felügyelete alatt több száz, sőt, egyesek szerit több ezer „Síró kisfiú” festményt égettek el rituális módon. Más források szerint a raktárépület, ahol az összegyűjtött képeket tárolták, hirtelen lángra kapott, majd porig égett, elpusztítva a festményeket is. 1985. november 12-én arról szóltak a hírek, hogy egy bizonyos Malcolm Vaughn (Churchdown, Gloucestershire) egyik szomszédja képét semmisítette meg, majd később tűz ütött ki lakásának nappalijában, és bennégett. A 61 éves William Armitage (Weston-super-Mare, Avon) szintén tűzvészben hunyt el, holtteste mellett a helyszínen jelenlévő tűzoltók egy sértetlen festményt találtak, rajta a Síró kisfiúval.
 
A végtelenségig lehetne sorolni a példákat, és az olvasók által beküldött törtneteket, cikkeket, a lényeg azonban így is kitűnik belőlük: vagy az egyik legszervezettebb hoax esete áll fenn, vagy valóban létezik az átok, amitől minden angliai rettegett. Hogy közelebb jussunk az igazsághoz, induljunk el azon, amit tudunk a festményről. Egy kisfiút - bizonyos esetekben kislányt - ábrázoló kézzel festett (a későbbi replikák már nem) portréfestményről van szó. A modell szemei könnyben úsznak, és végigcsorognak az arcon egészen az állig. Jellemző még a bánatos – néha kicsit dühösnek látszó – tekintet, ami szinte megigézi a kép szemlélőjét. Sokan számoltak be nyugtalanító érzésről, miközben a kisfiú szemébe néztek. A festmény említésre méltó technikai paraméterei ennyiben ki is merülnek. Anyagukban nem különböznek a többi festménytől. Több vizsgálatot is végeztek arra vonatkozóan, vajon mi teszi tűzállóvá őket, azonban az eredményekből ez sohasem derült ki.
 
A festmény eredeti modellje már sokkal érdekesebb. A hisztéria kitörését követő napokban megindultak a találgatások a kép igazi modelljéről. Egyesek szerint tűzvészben halt meg, és szelleme ott kísért minden elkészült festményben. A tüzeket pedig azért okozza, mert így akar kiszabadulni onnan. De akadnak ennél durvább teóriák: a kép festőjének (róla később) modelljei egytől egyik halott gyerekek. Eszerint a festő állandóan megpofozta őket, hogy hitelesebben tudjanak sírni, kínozta őket, különféle tortúráknak tette ki őket, majd mikor végzett az adott festménnyel, megölte áldozatait. Némi kutatás után fényt derítettünk arra, hogy az átkos portré festője egy bizonyos Bruno Amadio, spanyol festő, aki egyszerre két művészi álnévvel is rendelkezett, ami még a „The Sun” lelkesen nyomozó riportereit is összezavarta. Ugyanis sokáig azt hitték, hogy a festmények némelyikén fellelhető Giovanni Bragolin egy olasz művészt takar, és ez az igazi név. Aztán előkerült a Franchot Seville, ami talán a legismertebb név az átok, illetve legenda kapcsán. E három említett név közül tehát a Bruno Amadio volt az, ami megbújt a másik kettő mögött. Hogy ki is volt ő? Merül fel bennünk a kérdés. Nos, művészettörténetileg nem lenyomozható festőről van szó, igen keveset tudni róla, mert nem rendelkezik összefüggő életrajzzal. A nagyrészt Francshot Seville álnéven Madridban tevékenykedő úr előszeretettel környékezte meg a helyi árvaházakat újabb gyermekmodellek reményében. Talált is szép számmal, ez magyarázza, hogy több verziója is létezik a festménynek.
 
Továbbá meg kell említeni, valamilyen különös oknál fogva előszeretettel festett meg síró gyermekeket, köztük több lányt is. Hogy hogyan érte el a kívánt hatást, az máig rejtély, s csak találgatni tudunk. Egy biztos: ez a hóbort odáig nőtte ki magát, hogy számtalan „Síró kisfiút”, és „Síró kislányt” festett meg, melyeket aztán eladott. Egy mélyen tisztelt okkult témákban jártas kutató - aki egyébként egy devoni iskolában dolgozott, mint tanár és igazgató – George Mallory megpróbált utána járni az igazságnak 1995-ben. Lenyomozta Giovanni Bragolin spanyol festőművészt, majd ellátogatva hozzá, magyarázatokat követelt az elhíresült eseményláncolatra, és a képekre. Giovanni állítása szerint valamikor 1969-ben bukkant rá egy utcán kóborló csibészre, (feltehetőleg utcagyerekre) s tekintete azonnal megfogta őt. Volt valami mélységesen szomorú a tekintetében, ami megigézte.
 
Giovanni lefestette a gyermeket, majd a helyi papnál érdeklődött, hátha tud valamit az ismeretlen fiúról. A fiút Don Bonillo-nak hívták, s valamikor évekkel azelőtt egy hatalmas háztűzben vesztette el szüleit. Végignézte, amint keserves kínok között a lángok martalékává válnak, majd elfutott. Azóta alig látták, de a pap azt tanácsolta Giovanni-nak, hogy ne próbálja befogadni a gyermeket, mert akárhol száll meg, az az épület mindig kigyullad, vagy leég másnapra. A helyiek emiatt nem látták szívesen még az utcákon sem, és mindenki tartott tőle. Még az „Ördög” nevet is ráaggatták, mert szerintük ő okozta a rejtélyes tüzeket azzal, hogy valamilyen úton-módon lepaktált az ördöggel. Szokatlanul csöndes volt, állítólag szülei halála óta alig, vagy egyáltalán nem beszélt egy szót sem.
Természetesen Giovanni nem hallgatott a papra, így gondjaiba vette a fiút. A Don Bonillo-ról készült festmények pedig hihetetlenül gazdaggá, és népszerűvé tették, azonban egy napon váratlanul porig égett a műterme. A festő anyagilag – és lelkileg – teljesen tönkrement, Don Bonillo-t vádolta meg a gyújtogatással, mire a fiú sírni kezdett, majd elrohant. Soha többé nem látta senki. Később Európa szerte felütötték fejüket beszámolók, miszerint „Síró kisfiú” festmények okoznak rejtélyes házleégéseket, Giovanni-t pedig magát is átkosnak vélték az emberek, s ezek után egyetlen festményét sem tudta eladni, de a legtöbben még csak rá sem voltak hajlandóak nézni ezekre a festményekre, olyannyira hittek az átokban. 1976-ban Barcelona külvárosában egy autó vált szabályos tűzgömbbé, miután falnak csapódott, majd kigyulladt. A tűz oka ismeretlen maradt, az összeégett holttestet pedig soha nem lehetett volna azonosítani, ha nem találják meg a kocsiban a csodával határos módon épségben megmaradt jogosítványt a kesztyűtartóban. A vezetői engedélyen a Don Bonillo név volt olvasható. 19 éves volt, mikor meghalt. Lehetséges, hogy arról a Don Bonillo-ról van szó, aki a „Síró kisfiú” festmények modellje volt nyolc évvel azelőtt? Senki sem tudja, a holttestért egyetlen hozzátartozó sem jelentkezett. Mondhatnánk, hogy a választ már sosem tudjuk meg, azonban ez esetben hazudnánk.
A legenda már kezdettől fogva gyönge lábakon állt, és sejteni lehetett, hogy itt bizony valami egészen más bújik meg a háttérben. Egészen pontosan a „The Sun” mesterkedése. A „Síró kisfiú” festmények átka ugyanis nem létezik, soha nem is létezett, az egészet csak a lap rendkívül furmányos szerkesztői eszelték ki az eladások megduplázása céljából. Szakmai szemmel bizony szép munkának volt mondható, hogy több ezer emberrel hitették el ugyanazon képtelen történetet, annak ellenére is, hogy cikkről cikkre változott a legenda, azaz nem volt meg az összkép, köszönhetően a figyelmetlenebb riportereknek. Futótüzet szítottak egy alapvetően sokkal egyszerűbb, sokkal „színtelenebb” történetből, és rejtélyesnek mondott háztüzekkel kapcsolták őket össze, amire az olvasók rögtön felkapták a fejüket. Hogy mi a helyzet a képekkel, és a festővel? Nos, maguk a képek valóban léteznek, ezt nem árt leszögezni. 
 
A G. Bragolin szignó is szintén ott szerepel majd mindegyiken, de akadnak verziók más művészi aláírással is, melyek feltételezhetően más-más személyeket takarnak. (ellentétben Giovanni álneveivel) Még ma is számtalan replikájukhoz lehet hozzájutni különféle antikboltokban, de még akár az internetes is rábukkanhatunk egy-egy érdekesebb példányra. A festőről nagyon keveset tudni. Még az sem biztos, hogy létezett, persze akkor hogy a fenébe lenne rajta a „Síró kisfiú” portrékon a szignó? – Teszik fel sokan a kérdést magukban. Nos, az egyik teória szerint maga a művész is csak a legenda egyik tartozéka, akárcsak az egész „elátkozott képek” sztori a rejtélyes árva modellel, akiről szintén nem tudjuk biztosan állítani az ellenkezőjét, vagyis azt, hogy létezett.
 
Sőt. Még tovább mennénk. Az a bizonyos George Mallory nevezetű kutató - aki Giovanni-val beszélt az átokról – sem valósabb személy, mint Don Bonillo, és festője. Nem állítjuk teljes meggyőződéssel, hogy ezen személyek a „városi legendák” kategóriába tartoznak, de ne feledjük: senki sem látta őket soha, és senki sem beszélt velük, így hitelességük, és egyáltalában létezésük megkérdőjelezhető. Elég csak a festő „zavaros” életrajzára hivatkoznunk, ami lehetséges, hogy szintén egy hoax. (átverés, kacsa) Érdekességként: A „Síró kisfiú” festmények átkát egy másik festő által festett képpel is kapcsolatba hozták. A Skót művésznő, Anna Zinkeisen (1976-ban halt meg) is festett hasonlókat, hogy ezekkel egészítse ki „Childhood” (Gyerekkor) című fotósorozatát. Hogy vajon miért akart akkoriban mindenki síró kisfiúkat, és kislányokat kiakasztani a falra, az talán a legnagyobb rejtély az egészben, de mint tudjuk, ízlések, és pofonok, nem lehet mindenki egyforma.
És mi a helyzet a rejtélyes tüzekkel? Nos, a tűzoltóság jobban megvizsgálta a szóban forgó eseteket, majd eszközöltek néhány mérést a helyszíneken, melyekből kiderült pár érdekes dolog. Például, hogy a festmények nem voltak sérthetetlenek, csupán a helyiségben való elhelyezkedésük, illetve a tény, hogy tűzálló anyagokat tartalmazott a vásznuk, tette lehetővé, hogy épségben átvészeljék a legnagyobb tüzeket, melyektől szintén kiderült, hogy az esetek nagy részében égve felejtett sütők, gyertyák, elejtett cigarettacsikkek, kiégett elektromos berendezések okozták őket. Az újságokban (többnyire a „The Sun”-ben) látott dátumok nem a balesetek dátumai voltak, hanem bejelentési dátumok, tehát az olvasók (és a riporterek) korábban megtörtént tűzeseteket jelentettek be, melyek máskülönben már-már feledésbe merültek volna. Az, hogy néhány épületben valóban találtak „Síró kisfiú” festményeket, már pusztán a véletlen műve. Az ember hajlamos bizonyos dolgokba többet beleképzelni, mint ami. Példának okáért, egy 1984-ben egy kollégiumban bekövetkezett háztűz során a pince gyulladt ki, majd nem sokkal ezután az egész épület porig égett, beleértve azt a „Síró kisfiú” festményt, amit a nappaliban tartottak. Az egész átok hisztéria előtt egy évvel zajlott le az egész, mégsem tulajdonított senki nagy jelentőséget neki. Csak később, a „The Sun” mesterkedésének köszönhetően indult el az az eseményláncolat, aminek következtében elővették a régebbi hasonló ügyeket, beleértve ezt is, és kicsit átírták a történetet. Az embereket úgysem az érdekelte, hogy megmaradt-e a festmény, hanem maga a tény, hogy abban a házban ott, és akkor valóban egy „Síró kisfiú” kép lógott a falon. Ennyi, és egy kis emberi naivság elég volt ahhoz, hogy a „Síró kisfiú” festményekről szóló legenda világméretűvé nője ki magát, mely néhol - informálatlanabb körökben –- még ma is makacsul tartja magát.
 
 Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Barnabási László
 

 

Címkék: átok elemzés durva rejtélyek  |   |  komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása