A vallás, a természetfelettibe vetett hit már az őskorban is meghatározta az emberek életét. A kereszténység körülbelül kétezer éve jött létre, mikor az első tanítómester, Názáreti Jézus Júdeában hirdetni nem kezdte a keresztény tanokat. Azóta világvallássá nőtte ki magát, hívők sokasága árasztja el a templomokat, hogy megfelelő körülmények között imádkozhassanak a Mindenhatóhoz. Mint az élet minden területén, a keresztény vallásnál is beszélhetünk „kiválasztottakról”. Ők azon kevés emberek közé tartoznak, akik elmondhatják magukról, hogy stigmájuk van. Mi is az a stigma? Ez egy afféle jel, erős fájdalom, amit az alany olyan tájékon észlel, ahol Jézus Krisztus is sebeket szenvedett el a passiója alatt. A „megbélyegzett” emberek többsége nő, általában a katolikusok körében fedezhető fel a jelenség, ám sok olyan eset van, ahol az illető egy teljesen más vagy semmilyen vallás követője. A stigmák eredetisége már évszázadok óta remek vitatémául szolgál. A hívők nagy része azt vallja, a sebekkel rendelkező emberek Isten kegyeltjei, ám az ellentábor igen erősen kételkedik a stigmák létezésében. A sebek keletkezésének körülményei vitatottak. Előfordult már, hogy valakinél egyik napról a másikra, úgymond isteni csoda révén keletkeztek efféle sérülések, ám jószerével akad példa arra is, mikor valaki saját magának okozta a vérző, látványos sebeket. Az idő előrehaladtával egyre több stigmatizáltról érkezett hír, ami valljuk be, a sajtó befolyásának növekedése miatt igen gyanús. A katolikus egyház épp ezért nagyon óvatosan bánik a stigmakérdéssel. Elég kevés ember akadt, aki valódi stigmatizáltként vonult be a köztudatba.

A legelső ember, akit feljegyeztek, Assisi Szent Ferenc volt. Az olasz származású férfi a 12. és 13. században élt, amikor minden ember elég istenfélő volt, tehát a csalás majdhogynem ki van zárva. Az igazi ok azonban, amiért mégis stigmatizáltnak nyilvánították az volt, hogy a férfi testét borító sebeket csupán a halála után fedezték fel. A sérülések mind olyan helyen voltak fellelhetők, ahol elviekben a Názáreti is megsérült. Kizárhatjuk tehát az okot, hogy a hírnév miatt okozta magának a sebeket, hiszen Szent Ferenc elrejtette a stigmáit.

Mint már írtuk, az idő előrehaladtával egyre több bejelentés érkezett az isteni eredetű sebekről, ezért a Vatikán egy több pontból álló jegyzetet adott ki, amiből világosan kiderül, valódi stigmatizáltról beszélünk vagy csak egy egyszerű csalóról. Íme, pár pont a kiadványból, ezek rövid tartalma a következő: 

1.  A stigmák csupán olyan jámbor, erkölcsös életet élő embereknél jelentkeznek, akik mélyen vallásosak, betartják az egyház és a Biblia által előírt „szabályokat”, szenvednek, szenvedni kívánnak Jézusért. 

2. A stigmák általában vérző, pokoli fájdalmakat előidéző sebek, tehát ha a viselőjük nem érez fájdalmat, ezáltal nem szenved, akkor valószínűleg hamisítványról beszélünk.

3. A stigmák nem gyógyíthatóak, sosem gyulladnak, gennyesednek be, csupán vér szivárog belőlük.

4. A stigmák különösen pénteken, abban a napszakban fájnak a legjobban, mikor Jézus Krisztus a kereszten szenvedett.

5. A stigmák kizárólag azokon a testtájékokon alakulnak ki, ahol a Megváltó is elszenvedte a sérüléseket. Az „álstigmákat” a test egyéb pontjain is fel lehet fedezni.

Ezek alapján mondhatjuk, hogy viszonylag könnyű kiszűrni a hamis sebeket, ám az ellentáborból többen is rávilágítottak egy olyan tényre, ami talán képes megdönteni a stigmákról szóló legendákat. Számtalan pszichológus vette górcső alá a témát, és többen is ugyanarra a következtetésre jutottak. Az elménk hatalma szinte korlátlan a testünk felett. Gondoljunk csak arra, mikor valakit váratlanul nagy trauma ér, az immunrendszere legyengül. Ebből fakadóan könnyebben vagyunk betegek, hajlamosak vagyunk olyan dolgokra, amikre egyébként nem. Az elménk feletti hatalom kézbentartására az agykontroll szolgál, de ebbe most nem megyünk bele. A pszichológusok vizsgálatai alapján, egyes stigmatizáltnak olyan nagy volt a képzelőereje, hogy valószínűleg semmi köze sem volt a sebeiknek az isteni csodához, csupán a tudatalattijuk túlzott működésének eredménye az egész. Számos kísérlet döbbentette már meg a kutatókat ezzel kapcsolatban. A hipnózis alatt lévő alanyok 90%-ánál figyelték meg ugyanazt a jelenséget. A kísérlet alatt hipnózist végző orvos egy forró pénzérmét fektetett az alany tenyerére, aki nem is érezte a fájdalmat, hiszen a transzba esés kezdetekor azt az utasítást kapta, hogy nem érezheti az égés okozta kínt. A következő alkalommal magasabbra tették a lécet, az alany ugyanazt az utasítást kapta, ám ezúttal nem helyeztek semmiféle pénzérmét a tenyerére, az égési sérülés viszont ugyanúgy megjelent a hipnotizált tenyerén, mint a legutóbbi hipnóziskor. Felvetül a kérdés, a stigmatizáltak vajon hipnózis alatt állhattak? A válasz – legjobb tudomásunk szerint – nem. Akkor lehetséges lenne, hogy valóban isteni csodáról beszélünk, vagy a „kiválasztottak” az átlagosnál élénkebb fantáziával rendelkeznek? A választ sajnos senki sem tudja, épp ezért szolgálnak remek vitatémául a hívők és agnosztikusok közt. Cikkünk is egy olyan emberről fog szólni, aki a modern korunk egyik legrejtélyesebb figurája. Az illető nem más, mint Pietrelcinai Szent Pio, vagy, ahogy a legtöbben hívják, Pio atya.

A férfi Francesco Forgione néven látta meg a napvilágot 1887-ben. Későbbi nevét születési helyéről, a dél-olaszországi Pietrelcina kisvárosról kapta. Gyermekkora átlagosnak volt mondható, úgy tűnt, idővel átveszi majd apja helyét az állatgondozásban. 4 testvére közül csak az egyik húga, Grazia lépett az egyház szolgálatába, ő apácának állt. Pietrelcina városa viszont igen vallásos volt, a szenteket nagy tiszteletben tartották, valamint nagy gondot fektettek a Biblia tanulmányozására. Pio atya szülei gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, tanulmányozták a Szentírást. Az atya állítólag már kisgyermekkora óta látta Jézust és Szűz Máriát, beszélni is tudott velük. Ahogy idősödött, megmutatkoztak furcsa tulajdonságai. Magának való volt, szerette a csendes, magányos zugokat, ahol kedvére imádkozhatott. 12 éves koráig azt hitte, ez teljesen normális viselkedés, ám rá kellett döbbennie, hogy ez koránt sem volt így. Mint később kiderült, nem csak a szentek látásra volt az egyetlen képessége a férfinek. Közismert a stigmái miatt lett, erről majd később olvashattok.

Szerzetestársai rendszeresen számoltak be olyan hihetetlen eseményekről, amik megmagyarázhatatlannak tűntek a publikum előtt. Gyakorta előfordult, hogy gondolatot olvasott, sebeket gyógyított, virágillatot ontott magából, indokolatlanul magas testhőmérséklettel bírt, valamint képes volt a bilokációra. 15 éves korától fogva, miután önkéntesen Morconéba vándorolt, előfordult, hogy napokig nem evett. Tanítómesterei hiába próbálták etetni, kiadta magából az ételt. Pio megelégedett a szentáldozással, így előfordult, hogy 21 napig egyáltalán nem evett. A noviciusmester ezután nem engedte a szentáldozáshoz, ebbe majdnem belehalt.

Belátták, hogy Pio atya nagy dolgokra hivatott, ezért nem ismételték meg a jövőben az eltiltást. Apja látván, hogy fia mennyire rossz bőrben van, el akarta őt hozni a kolostorból, ám az atya vadul tiltakozott ez ellen. Egészsége látszólag helyre állt, ám időről időre magas láz kerítette hatalmába. A hőmérők rendszerint szétpattantak, mikor meg akarták mérni a testhőmérsékletét, ezért a vezető betegápoló atya fürdőhőmérőt használt a lázméréseknél. A legnagyobb megdöbbenésére a higanyszál a legtöbb esetben a 48 fokig is felkúszott. (Későbbi elmondások szerint, az atya 48 fokkal vígan kertészkedett, tette a dolgát, társai nemigen értették, hogy képes erre, hiszen a 41-42 Celsius fok már súlyosan károsítja a szervezetet, általában halálos.) A kolostor lakói isteni csodának vélték, hogy a férfi mikre képes, ezért nem lepődtek meg, mikor újabb „furcsa” történeteket hallottak társuk felől.

Pio atya első csodatételét 1908-ban jegyezték fel. A férfi ekkor Montefusco monostorában tartózkodott. Egy nap úgy döntött, gesztenyéket gyűjt a nagynénjének. Így is tett, egy zsákot meg is töltött velük, majd szülővárosába küldte az élelmet. A néni nagy örömmel fogadta az ajándékot, így miután megette a gesztenyéket, eltette a zsákot, hátha viszonzásul tud majd küldeni valamit az atyának. Egy nap azonban tűz ütött ki az öreg hölgy házában, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve az arcához szorította az atyától kapott zsákot, hogy enyhülést keressen a tűz perzselő forrósága elől. A fájdalom azonnal elmúlt, valamint égési sérülések sem látszottak a nő arcán, aki határozottan állította, hogy lángnyelvek nyaldosták a bőrét. Gondolhatnánk, hogy ez az eset a hétköznapokban is előfordulhat bárkivel. Lehet, hogy a néni csak a tűz hőjét érezte az arcán, a vastag ruhaanyag pedig megóvta őt az égési sérülésektől. Mivel nem sokat tudunk a körülményekről, ráadásul csak egyetlen szemtanú, azaz a nagynéni szavának hihetünk, nehéz megtámadni vagy épp megvédeni a feltevést, miszerint Pio atya isteni eredetű „erejének” köszönhette a néni az életét.

Csodás képességének tartották azt is, hogy képes volt megsokszorozni a tárgyakat. Erre többször is sor került már. Egyik alkalommal az egyik misére elfelejtettek ostyát előkészíteni, így csak pár rendelkezésre álló darab volt, ami nem lett volna elég a résztvevőknek. Az átváltoztatás után, mikor Pio atya osztogatni kezdte az ostyákat, különös dologra lettek figyelmesek a misén lévő emberek. Nemhogy jutott mindenkinek a felszentelt ostyából, még maradt is a kosárban. Ugyanilyen csodáról számoltak be a második világháború idején is. Egy olaszországi kis faluban történt az eset. Tudniillik, ebben az időszakban csak jegyre lehetett élelmiszert vásárolni, így nagyon kevés étel jutott a családok asztalára. A monostor szerzeteseit is aggodalommal töltötte el a tény, hogy csupán pár vekni kenyerük van, ami nem lesz elég, hogy minden szegény ember hasát megtöltsék vele. Az étkezés előtt leültek, és imádkoztak, majd Pio atya a templomba vonult. Mikor visszatért, egy halom kenyeret tartott a kezében. Az emberek nem értették, honnan a sok pékáru, ám Pio atya csak ennyit válaszolt: „Egy zarándok az ajtónál nekem adta őket…” Ezen szinte meg sem lepődtek, hiszen az atya számtalanszor látott ismeretlen zarándokokat, akiket mások nem. Ezt a látomásaihoz kötötték, hiszen gyermekkorától fogva is számtalanszor megjelent előtte Jézus, Szűz Mária.

A szentek látása miatt nagy becsben tartották az atya szavait, aki egyébként jövendőmondással is hírnevet szerzett magának. Híres próféciája a magyarokhoz így szól:

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Csak reménykedni tudunk benne, hogy a jóslata valóra válik, amire, ha az eddigi próféciáit is figyelembe vesszük, jócskán van esély. Pio atya csodás érzékkel bírt, amellyel képes volt pontos jövendőmondásra. Összesen 11 jóslattal igyekezett az embereket jobb belátásra bírni, ezekből az utolsó próféciái a legnyomatékosabbak:

8. "Mennyire nem törődnek az emberek ezekkel a (végső) dolgokkal! Nagyon hamar be fognak következni, minden várakozás ellenére. Mennyire közönyösek és nem készülnek ezekre az eseményekre, amelyeken hamarosan keresztül kell menniük. Isten ítélete eléri a földet. Atyám haragja kiárad az egész világra. Ezért figyelmeztetem a világot a ti közreműködésetekkel, ahogy már ezt olyan sokszor tettem."

9. "Ez a katasztrófa úgy fog elérkezni a földre, mint egy villám. Abban a pillanatban a reggeli nap fényét szuroksötét váltja fel! Senki se hagyja el a házat és ne nézzen ki az ablakon ettől a pillanattól kezdve. Én magam jövök el a villámban és a mennydörgésben. A gonoszak megpillantják isteni szívemet. Nagy lesz a zűrzavar a teljes sötétség miatt, ami az egész földet beborítja, és sokan meghalnak félelmükben, vagy elkeseredettségükben."

10. "A sötétség ezen napjaiban senki ne hagyja el a házat és ne nézzen ki az ablakon. A sötétség egy nap és egy éjszaka fog tartani, amit egy további nap és éjszaka követ, majd még egy nap, de a következő éjszakán a csillagok ismét világítani fognak és, reggel újra felkel a nap és TAVASZ lesz!! A sötétség napjaiban a választottak ne aludjanak. Szakadatlanul imádkozzanak és ne botránkozzanak meg bennem. Össze fogom gyűjteni a választottakat. A pokol azt gondolja majd, hogy az egész földet birtokába vette, de én megfékezem."

11. "Újra és újra figyelmeztettem az embereket és sok lehetőséget adtam a jó útra való visszatérésre, de most a gonoszságuk elérte a tetőpontját és a büntetéssel nem lehet tovább várni. Mondjátok meg mindenkinek, hogy eljött az idő, amikor ezek be fognak következni."

Bizonyára mindenki hallott már az elragadtatásról. Ez a szó ebben a formában nem jelenik meg a Bibliában, abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a Szentírás bőszen tanítja. Maga a szó egyik helyről a másikra való áthelyezést jelent, gyakorta értjük ezt az istenfélő emberek csodálatosa eltűnése alatt. Három féle elragadtatás létezik: Az első, mikor a hívőnek csodás látomása támad, a második, mikor önkívületi állapotba kerül, a harmadik pedig, mikor a hívőt Isten magához ragadja. Világossá válik tehát, hogy az Ószövetségtől sem idegen az örök élet gondolata, hiszen az elragadtatás során Isten belenyúl a kiválasztottak sorsába, nem engedi meghalni őket. Fontos megemlítenünk, hogy a Biblia csakis rendkívül ritka esetekkor tesz említést a halál feletti diadalról. Méltán vallják tehát a keresztények, hogy Pio atya valóban részesült az elragadtatásban, hiszen így már érthetővé válik, hogy bírta ki annyi ideig élelem nélkül, miért volt képes 48 fokos lázzal dolgozni, valamint a látói képességére is magyarázatot találtunk.

Vagy mégsem? Lehetséges volna, hogy Pio atya túl élénk fantáziával rendelkezett, így a Biblia tanulmányozása után maga is látni vélte a Szentírás neves alakjait? Valóban képes lett volna két helyen lenni egyszerre? Már az ókortól kezdve rengeteg feljegyzés szól olyanokról, akik képesek voltak meghazudtolni a fizika törvényeit. A jelenség főszereplői természetesen a szentek voltak, de ne csak az európai kultúrára gondoljunk, más földrészekről is kaptunk híradást a jelenségről, amit a tudomány bilokációnak nevezett el. Bebizonyosodott, hogy egyes tevékenységek végzése közben a tudatállapotunk módosul, úgy érezzük, a lelkünk elhagyta porhüvelyét, és egy másik helyre vándorolt. (Ilyen módosult tudatállapotot idéz elő a jóga, meditáció, drogok, alkohol fogyasztása.)

A kutatók a bilokáció fő okának az oxigénhiányt tekintik, ezzel a jelenséggel magyarázzák a halál közeli élményeket is. A tudósok kísérletet végeztek olyan személyekkel, akik azt állították magukról, képesek kilépni saját testükből. Egy szöveget tartalmazó papírlapot fektettek az egyik magas szekrény tetejére, amit csak akkor tudott a helyiségben tartózkodó alany elolvasni, ha elhagyta a saját testét. Az eredmények döbbenetesek voltak, a kísérlet résztvevői pontosan el tudták mondani, mi állt az elrejtett papíroson. A tudósok nagyon óvatosan kezelik ezekez az eredményeket, hiszen előfordult már olyan, hogy több ember is látta az illetőt, miután kilépett a testéből, és feltehetőleg ezek a szemtanúk nem voltak módosult tudatállapotban.

Az egyik leghíresebb bilokációs történet Pio atya nevéhez fűződik. Egyik alkalommal az egyik szerzetestársa, Alberto testvér volt, aki benyitott hozzá. Elmondása szerint az atya az ablaknál állt, mereven bámult a tájra. A testvér bement, kezet csókolt Pionak, akinek a végtagjai jéghidegek voltak. Ekkor az atya, mint aki álmából ocsúdna fel, összerezzent, és meglepetten nézett le társára. Állítólag Pio atya nem is észlelte, hogy valaki belépett a helyiségbe, ahol tartózkodott. Mint később kiderült egy Torinóból érkezett távirat kapcsán, Pio atya egyszerre két helyen is tartózkodott. A szobájában, ahol Alberto testvér rátalált és Torinóban, ahol egy haldokló családjánál tartózkodott. Nem csak ez az egyedüli eset, ami megtörtént az atyával. Számtalan háborúból hazatérő ember állította, hogy látták, ahogy Pio atya feléjük tart, majd bátorító szavakkal buzdította őket kitartásra. Mások szentül hiszik, hogy öngyilkossági kísérletükről az atya beszélte le őket, pedig kulcsra zárt ajtók mögött tartózkodtak. Az érdekesség az, hogy egyik esetben sem tudták az elbeszélők, ki segített rajtuk, az atyát csupán fényképekről ismerték fel, miután azokat megmutatták nekik. Számtalan teória született már, amik arra voltak hivatottak, hogy megcáfolják az atya körül keringő misztikumot. A hívők viszont mitől voltak biztosak benn, hogy Pio atya valóban a Mindenható szócsöve? Számukra ezeken a csodákon felül akadt még egy bizonyíték, ami megcáfolhatatlan hitelességet kölcsönöz az atyának. Nem másra gondolunk itt, mint a cikk elején megemlített stigmákra. Pio atya ugyanis borzalmas fájdalmakat élt át miattuk.

A zarándokok még ma is tömegesen sereglenek az atya egykori cellája köré, hogy megérezzék azt a szentséget, amit egykor az atya sugárzott a megjelenésével. Pio atya emberfeletti szenvedései 1915-ben, azaz 28 éves korában kezdődtek. Hosszú meditációját az zavarta meg, hogy szúró fájdalmat érzett a tenyerében. Nemigen foglalkozott vele, ám három évvel később, épp, mikor Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg, éktelen kiáltásaira lettek figyelmesek társai. A szerzetesek vérben fürödve találták meg Pio atyát, akinek öt sebhelye is volt a testén. A stigmákat professzorok vizsgálták, akik nem találtak semmiféle magyarázatot a sebek hirtelen keletkezésére, ezért isteni eredetűnek kiáltották ki őket. ( Egy híres könyv is született az eset kapcsán, a címe „A tudomány titka és a hit világossága”.) Pio atya 2 centiméter átmérőjű kézsebe szinte mindig vérzett, miután lemosta a vörös folyadékot, látni lehetett, hogy egy kör alakú lyukról van szó.

Tisztán látszott, hogy a keze hasonlított egy olyan emberére, akinek átszúrták a tenyerét. Lábsérülései hasonlóak voltak, ezek miatt a járás igen fájdalmas volt neki, alig tudott menni. Bizonytalanul, lassan lépdelt. A mellkasán lévő seb a mellbimbója alatt helyezkedett el. 8 milliméter széles volt, a középső része vékony hártyával fedett. Semmi pirosság, gyulladás sem volt felfedezhető körülötte, ezért az orvosok értetlenül álltak a dolog előtt. Dr. Festa – a fent említett könyv szerzője – biztosan állítja, hogy Pio atya stigmái isteni eredetűek.

Az atya, hogy eltakarja szörnyű hegeit, általában gyapjúkesztyűt viselt, amit csak a misék alkalmával volt hajlandó levenni. Ilyenkor azonban a ruhája ujjával igyekezte takarni a sebeket, amik a szónoklatok megkezdésével erősen vérezni kezdtek. Csodatételei és rejtélyesen vérző sebei miatt kétség sem fért hozzá, hogy a férfi Isten küldötte. Pio atyát II. János Pál pápa avatta szentté, ám ennek a jeles napnak az ötödik évfordulóján került elő egy egyházi dokumentum, ami talán dugába dönti az atya köré épült mítoszt. Sergio Luzzatto, olasz történész, egy hívők számára szentségtörő ötlettel állt elő. A férfi szerint a stigmáknak egyáltalán nem tulajdoníthatunk isteni jelentőséget, hiszen a sebeket maga Pio atya okozta. Az elmélet alapján az atya karbolsavat használt, hogy a Megváltóéhoz hasonló sebeket idézzen elő magának.

 Ezt az elméletet több irányból is támadták. Az első és legfontosabb ok, amiért valószínűtlennek tartották a feltevést az volt, hogy a pápa csalhatatlan volt. Pio atya feltétlen bizalmát élvezte, tehát kizárt volt, hogy ő maga sebesítette volna meg magát. A pápáról azt tartották, hogy nagyon körültekintően járt el a szentté avatás ügyében, tehát kizártnak tartják, hogy ő ne derített volna fényt a csalásra. Az igazság azonban az, hogy Pio atya nem mindig örvendett akkora népszerűségnek, mint szentté avatása után. Az a hír járta, hogy fittyet hányt cölibátusára, semmibe vette szerzetesi kötelességeit, és rendszeresen egy nővel hált. Olyan híresztelésről is hallani, amely szerint az atya egy fiatal nőt csábított bűnre a gyóntatószékben. Az egyházi hatóság megpróbált számtalan módon fellépni az atyával szemben, hogy elvegyék a kedvét a bűnös létformától, ám próbálkozásaik sikertelenek voltak. Két egymást követő pápa már egyértelműen csalónak nyilvánította Piot, ám a szerzetes körül felizzott levegő nem akart lanyhulni.

1920-ban, azaz 33 évesen az atya megjelent a zarándokok előtt, és a sebeit mutatta a tömegnek. Hatalmas ovációt váltott ki az egybegyűltekből, hiszen Pio ekkor érte el krisztusi korát, ráadásul bőszen vérző stigmákkal rendelkezett. Az atya körül irányíthatatlan kultusz alakult ki, ezért a bűneire hivatkozva eltiltották őt a nyilvános prédikációtól. Pio mindig ujjatlan kesztyűt viselt, amin állandó vérfoltok éktelenkedtek. Luzzatto azonban talált valamit, amivel egyértelműen bizonyítható, hogy az atya saját kezűleg segítette hozzá magát a dicsőséghez. 1919-ben egy patikus unokahúga, Maria de Vito, elzarándokolt Foggiából San Giovanniba, ahol találkozott Pio atyával. Miután hazatért, különös megbízást hozott az atyától. A patikus később beszámolt a helyi püspöknek az esetről: „Mikor a lány visszatért Foggiába, Pio atya nevében, titokban karbolsavat kért, és átadott erre a célra egy halálfejes, 100 gramm űrtartalmú üveget…” Arra a következtetésre jutottak, hogy az atya ezzel a savval okozza magának a sebeket. Később előkerült egy fontos dokumentum, egy levél, amit Pio atya a patikus unokahúgának írt. "Szükségem van 200 vagy 300 gramm karbolsavra sterilizálás céljából. Kérlek, küldd el nekem vasárnap!" Luzzatto véleménye szerint, ha valóban fertőtlenítésre kellett volna a sav, miért tartotta ekkora titokban? A Katolikus Rágalmazás Elleni Ligát feldühítette az állítás, miszerint a pápa tévesen avatta szentté Piot, hiszen a szertartás maga után vonja az egyházfő tévedhetetlenségét. Valljuk be, a keresztény egyháztól már megszokhattuk ezt a kemény, dogmatikus hitet, ám be kell látnunk, a pápa is csak egy ember. Tévedhet.

Luzzatto feltevését a brit Telegraph már tényként kezelte, „…az olasz Pio atya karbolsavval hozta létre a kezén lévő sebeket – olvasható egy nemrég megjelent könyvben.” - volt látható az újság címlapján. Ezt követően több tízezer online cikk taglalta, hogy Pio atya stigmái hamisak. Hatalmas tömegek vesztették el hitüket az atyában, ezért még abban az évben vizsgálatok indultak. Három különböző, egymástól független orvosi vizsgálat történt meg. A Szentszék dr. Amico Bignamit, a Regia Università di Roma patológus professzorát hívta meg. A professzor ateista volt, kizárólagosan a természetes úton való keletkezésnek adott hitelt. Bignami 1919. július 26-án nyilatkozott először. „…csupa jóság és őszinteség, ami nagyon vonzóvá teszi... szemmel látható gyengesége ellenére jól tűri a fáradságot. Például 15-16 órán át tud gyóntatni, evés nélkül. Általában keveset eszik... Tekintete élénk, szelíd, olykor elrévedő…”

Ezen felül egy ötoldalas anatómiai jelentés is készült Pio atya sebeinek szövettani jellemzőiről. Az orvos meglepetten tapasztalta, hogy az atya sérülései teljesen szimmetrikusak voltak, azaz mindkét kézen és lábon ugyanazon a helyen helyezkedtek el. Az atya mellkasi sérülését hámsérülésnek minősítette. A sebek körül jódtinktúra maradványait fedezte fel, ez erősen felkeltette a gyanakvását. Pio atya erre csupán annyit felelt, sokszor használ jódot fertőtlenítés céljából, valamint a jód kitűnő vérzéscsillapító. A vizsgálat végére háromféle hipotézist állított fel, ám ezek közül mindegyik magyarázható volt valamely jelenséggel, nem feltételeztek isteni beavatkozást.

1. Az atya magának okozta a sérüléseket.

2. Patologikus eredetűek

3. Patologikus és mesterséges eredetűek egyaránt.

Az első feltevést az orvos emberismerő képessége miatt elutasította. „Annyira őszintének látszott!” – nyilatkozta. A második feltevés már sokkal reálisabbnak tűnt számára. A patologikus sebeknél a hámszövetek lassan elhalnak, ez erős vérzést és maradandó sebhelyeket eredményez. Az állítás viszont még így sem állja meg teljesen a helyét, hiszen nincs magyarázat a pontos szimmetriára. Az orvos erre is szolgált egy hihető magyarázattal: „Úgy vélhetjük, hogy a sebek eredetileg patologikus jellegűek: sokszoros neurotikus eredetű bőrelhalás, ami - talán tudattalan önszuggesztió nyomán - szimmetrikus formát öltött, és azóta vegyi anyagok, például jódtinktúra hatására maradt fenn.”

Ez tehát azt jelenti, hogy Pio atya valóban bőrelhalásos betegséggel küzdött, ami a tudattalan önszuggesztió hatására szimmetrikus formát öltött, majd a vegyszeres kezelés miatt nem tűntek el többé. „Ez tűnik az általam megfigyelt tények legmegbízhatóbb magyarázatának. Mindenesetre megerősíthetjük, hogy a leírt bőrelváltozások egyike sem olyan, ami ne lehetne megbetegedés következménye és közismert vegyszerek hatása.” A professzor meg volt róla győződve, hogy klinikai úton kezelhetőek Pio atya sebei. Javaslatára eltávolítottak minden vegyszer az atya szobájából (csak jódot találtak), majd bepólyálták a sebeit, és lepecsételték, hogy ne történhessen csalás. Bignami szerint, ha valóban természetes úton keletkezett sebekről van szó, a pólyák védelme alatt azok begyógyulnak, hiszen semmilyen vegyszeres vagy más hatás nem éri őket. A kötést nyolcnaponta kellett cserélni, és minden egyes mozzanatot dokumentálniuk kellett a szerzeteseknek. A házfőnök három szerzetest jelölt ki a feladatra, hogy segédkezzenek az orvosnak.

Placido, Ludovico és Basilio atya felesküdtek, hogy precízen követik a professzor minden utasítását. Igen lelkesek voltak, hiszen végre láthatták a stigmákat, amiket olyan bőszen rejtegetett társuk még előlük is. „Miután a provinciális atya elutazott, másnap reggel a tanúk jelenlétében segítettem Pio atyának levenni a csuhát, az alsó trikót és a zoknikat. A többi atyával együtt tisztán láttuk a mellkasán, a kezein és a lábain a sebeket. Nyolc napon át ugyanígy minden reggel, miután megbizonyosodtunk róla, hogy a pecsét érintetlen, levettük és kicseréltük az előző napi kötést; így jól megfigyelhettük a stigmákat.” – olvashatunk egy részletet az egyik jelentésből. Az eredmény végül megdöbbentette a kétkedőket. A sebek nemhogy nem gyógyultak be, még mélyebbek lettek, mint a kezelés megkezdése előtt. Az utolsó napokban a stigmák úgy véreztek, mint addig még sohasem. „Soha nem véreztek annyira a sebek, mint azokban a napokban” – írta Placido atya. „Reggel, mielőtt misézni ment az oltárhoz, levettük a kötést a kezéről, és hogy át ne vérezze a miseruhát és az oltárterítőt, többször leitattuk a sebeket.” A nyolcadik napon, mikor Pio atya misét tartott, annyi vér folyt a kezeiből, hogy még zsebkendővel is alig tudták felitatni. Dr. Bignami az eset után elhagyta a rendházat, és soha többé nem tért vissza.

 A vizsgálat után két évvel a Szentszék Raffaello Carlo Rossit küldte, hogy vizsgálja meg Pio atya ügyét. Mikor megkérdezte az atyát, hogy használt-e valaha magán higított, vagy tiszta karbolsavat, Pio a bibliára tett eskü alatt a következőt vallotta: „Nem, kivéve, amikor az orvos karbolsavval fertőtlenített fecskendővel adott injekciót.”  A vizitátor 200 oldalas jelentésének lényege a következő volt: „Leszögezhetjük, hogy (a sebeket) nem fizikai vagy kémiai eszközökkel hozták létre vagy tartották fenn - ami végső soron szöges ellentétben állt volna Pio atya bizonyított erényeivel.” A hívőket sikerült meggyőzni a vizsgálat eredményeivel, ám a stigmákat csupán azok érthetik meg, akik a hittel szemlélik az eseményeket. Pio atya egy híres, 1918. október 22-én kelt levelében ír a szent sebekről: „Mit is felelhetnék kérdésére, hogyan ment végbe keresztre feszíttetésem? Istenem, mennyire felkavar és megaláz, hogy el kell mondanom, amit e nyomorult teremtményedben véghezvittél! Múlt hónap huszadikán reggel történt, szentmise után, a karzaton: egyszerre olyan nyugalom szállt rám, mintha édes álomba szenderültem volna. Külső és belső érzékeim, de még lelki képességeim is leírhatatlan nyugalomba merültek. Mélységes csend volt körülöttem és bennem; hirtelen nagy békesség töltött el; ráhagyatkoztam arra, hogy mindentől teljesen meg vagyok fosztva, és elnyugodtam ebben a kiüresedésben. Mindez egy szempillantás alatt történt. Közben egy titokzatos lényt láttam magam előtt, olyat, mint augusztus 5-én, de most vérzett a keze, a lába és az oldala. Nagyon megrémültem. Ki sem tudom fejezni, mit éreztem abban a pillanatban; olyan volt, mintha meghalnék, s meg is haltam volna, ha az Úr közbe nem lép, és meg nem erősíti szívemet, amely csak úgy dörömbölt a mellkasomban. Azután eltűnt az a lény, és észrevettem, hogy mindkét kezem, lábam és az oldalam át van szúrva és vérzik. Elképzelheti, milyen gyötrelmet éltem át akkor, és élek át azóta is egyfolytában, szinte mindennap. Az oldalsebből állandóan szivárog a vér, főleg csütörtök estétől szombatig. Atyám, meghalok a fájdalomtól, oly zaklatott és elgyötört a lelkem. Félek, hogy elvérzem, hacsak az Úr meg nem hallgatja szegény szívem sóhajtozását, és el nem veszi ezt tőlem.”

A karbolsav-vád megdőlni látszott, bár egyes teóriák szerint az atya injekciós tűvel fecskendezte sebeire a savat, ezért nem tűntek el, és a pecsét is épen maradt. Az ügyet lezártnak tekintették, ezért nem foglalkoztak további rágalmakkal, ám az atya halálával végleg a rágalmazókba fojtották a szót. Szent Pio 1968. szeptember 23-án lelte halálát. Holttestét San Giovanni Rotondo a „Kegyelmek Szűzanyja” templomának kriptájában helyezték el. A zarándokok miatt azonban 40 év múlva exhumálták, ekkor csodálatos dolgokat tapasztaltak. Az atya holtteste semmilyen kellemetlen szagot nem árasztott, még csak bomlásnak sem indult. Végtagjairól a stigmák teljesen begyógyultak, egy apró heg sem utalt arra, hogy valaha a testén viselte volna a fájdalmas sebhelyeket. „A körmei olyanok voltak, mintha most jött volna a manikűröstől” – nyilatkozta az egyik jelen lévő atya.

Ez azért különös, mivel az exhumáltaknál megfigyelhető, hogy a körmük és a hajuk hossza még a halál után is megnő. Pio atyánál azonban ilyesmiről nem beszélhetünk. A hívők utolsó érve pedig Pio atya szentsége mellett az, hogy a férfi testében egy csepp vért sem találtak. A Biblia szerint csak a szenteknél fordul elő, hogy minden vér eltűnik a testből. Mivel az atya testén nem találtak külsérelmi nyomot, ezért kizárták annak a lehetőségét, hogy lecsapolták a vérét. Igaz, Pio atya életében akadtak olyanok, akik csirkevérrel áztatott gézdarabokat értékesítettek a hívőknek, állítva, hogy azok az atyától származnak, ám az ő közbenjárásuk teljesen ki van zárva. A vér rejtélyes eltűnésére nincs magyarázat. Egyes vegyészek szerint a test azért maradhatott épen, mert titkos konzerválásról lehet szó. Igaz, a temetés előtti előkészületekkor, valamint a kihantolás idején is tanúk biztosítják, hogy semmi se történjen, ami a szabályok ellen való lenne, ám a szakembereknek gyanús, hogy az egyház nem engedi megvizsgálni az exhumált holttestet. 

A vélemény tehát megoszlik Pio atya személyéről. Szent volt? Vagy egy közönséges csaló? Biztosat senki sem állít, hiszen egy világvallás ingoványos mezejére tévedtünk, ahol nehéz istenkáromló kinyilatkoztatásokat tenni. Annyi bizonyos, a hívők szentül hiszik, hogy Pio földöntúli képességekkel rendelkezett, amikkel segített a rászorulókon. A nagy vita ellenére egy kedves, életvidám, segítőkész férfiként él az emberek emlékezetében, és az utókor számára is egy jóságos öregember marad, aki mindig jókor volt jó helyen.

Szerkesztő:
Németh Eszter