2012.05.10. 10:30| Szerző: Milupapa

Az első világháború befejését megelőző héten a 10 éves Frances Griffiths levelet küldött egy barátjának Dél-Afrikába, ahol ő maga is élt régebben. 1918. november 9-i dátummal írt levelében nemcsak általános, megszokott levéltémákról írt. Olvassuk csak!
 
„Kedves Johanna! Remélem, jól vagy. Már írtam korábban is, csak elvesztettem a levelet, vagy elkeveredett valahová. Szoktál játszani Elsie-vel és Nora Biddles-zel? A suliban franciát, mértant, főzést és számtant tanulok. Apu a múlt héten jött haza Franciaországból, 10 hónap után. Mindnyájan hiszünk abban, hogy a háborúnak most már néhány napon belül vége lesz. Küldök két fényképet, mindkettő rólam készült. Az egyiken a hátsó kertben vagyok fürdőruhában, ezt Arthur bácsi készítette, a másikon is én vagyok néhány tündérrel, fönt a pataknál, ezt pedig Elsie készítette. Rosebud éppolyan kövér, mint régen, és csináltam neki néhány új ruhát is. Hogy van Teddy és a baba?”
 
Mondhatnánk, hogy ez egy hétköznapi levél egy iskoláskorú kislánytól valamikor az első világháború környékéről, kivéve a megdöbbentő utalást a tündérekre. Ám mint Frances és unokahúga Elsie Wright később elmondta, egyáltalán nem lepődtek meg azon, hogy tündéreket láttak, inkább úgy tűnt, mintha a tündérek természetes tartozékai lennének a cottingley-ben található hosszú kert lábánál lévő patak mentén elterülő környezetnek. A legtöbb felnőtt nem hisz a tündérmesékben, a fiatalabbak azonban máig vevők a róluk szóló mitikus történetekre. Hiszünk bennük vagy sem, a cottingley-i tündérfotók története páratlanul híressé tette a két kislányt, akik azt állították, hogy találkoztak, és összebarátkoztak a tündérekkel, sőt még le is fényképezték őket. A tündérek létezése immáron megkérdőjelezhetetlennek tűnt, a fotókról pedig senki sem bírta bebizonyítani, hogy hamisítványok. De vajon valóban megrendíthetetlen bizonyíték került a cottingley-i lányok birtokába? Mi köze van az ügyhöz Sir Arthur Conan Doyle-nak, Sherlock Holmes kitalálójának? Az évszázad szenzációja, vagy csak egy ügyes átverés?
 
Az 1920-as években egy különös fotósorozat tartotta ámulatban a világot, melyet két fiatal lány, név szerint Frances Griffiths, és Elsie Wright készített, akik azt állították, hogy tündéreket sikerült lencsevégre kapniuk fényképezőgéppel. Az eset bár először csak a Cottingley nevű észak-angliai kis falu szűk falain belül lett ismert, hamar terjedni kezdett, míg végül neves magazinok címlapjain is leközölték a világszenzációt. Fotográfusok, témában jártas szakemberek tucatjai vizsgálták azt a szám szerint öt fotót, melyeken ezek a varázslatos lények láthatóak voltak, de majd mindegyikük eredetinek találta őket. Spiritiszták százai hivatkoztak úgy erre a fotósorozatra, mint a természetfeletti lények létezésének egyetlen, megrendíthetetlen bizonyítékára. Így a cottingley-i tündérfotókként ismert sorozat hosszú diadalutat járt be, mielőtt lanyhulni kezdett volna körülötte a hangulat.
 
 
 
Az első világháború idején a 10 éves Frances Griffiths egy rejtélyes levelet küldött (melyet fentebb olvashatsz) Dél-Afrikában élő barátjának, ahol korábban ő is élt. A lányt még fiatal korában költöztették át Angliába nénikéjéhez, és szerető bácsikájához. A háború miatt (s mivel anyátlan volt) apja a nagynéniéknél, azaz a Wright családnál, a legközelebbi még élő rokonoknál helyezte el lányát, amíg véget nem ér a háború.  Bár a nagybácsival nem volt felhőtlen a viszonya, a nagynénivel és 16 éves unokanővérével Elsie-vel nagyon jól kijöttek, s a lány hamar beilleszkedett újdonsült környezetébe. Frances és Elsie gyakran játszottak a család cottingley-i házának hatalmas hátsókertjében reggelente, és délutánonként. 1917 júliusában Elsie kölcsönkérte apja (polgári nevén Arthur Wright) fényképezőgépét azzal az ürüggyel, hogy le akarja fotózni vele a tündéreket akik minden reggel ott játszanak a hátsó udvartól nem messze lévő patak menti zöldnövényes környezetben. Természetesen az apa nevetett, de kölcsönadta a fényképezőgépet miután megmutatta neki, hogyan is kell használni a készüléket. Itt megemlítendő nem teljesen bizonyos forrásból, hogy Elsie azon célból (is) szerette volna elkérni a fényképezőt, hogy felvidítsa Francest, ő ugyanis rosszkedvű volt, mert elesett, és ezért leszidták. Egy órát lehettek távol, mire visszajöttek, majd közölték, hogy sikerült lefotózniuk a tündéreket. Mr. Wright (a nagybácsi, Elsie apja) ezen megint csak nevetett, egyáltalán nem vette komolyan a dolgot. Mikor azonban aznap este előhívta a fotót, különös fehéres alakokat vélt felfedezni rajta, melyeket először szendvicspapíroknak nézett, majd madárnak. Hamar rá kellett jönnie, hogy micsodák is a Frances-szel pózoló tünemények, mert a sötétkamrában jelenlévő Elsie nyomban kioktatta, hogy azok ott a képen bizony tündérek, és látták is őket. Az apa továbbra sem vette komolyan a dolgot, az egészet csupán egyfajta gyerekcsínynek hitte, ezért nem is foglalkozott vele. Később augusztusban Frances-nél volt a kamera, amikor barátnőjével végigjárták a patakpartot további tündérek után kutatva, s felmentek egészen a közeli erdő határáig, az öreg tölgyekig. Itt lefényképezte Elsie-t egy törpével. Bár a kép egy kicsit sötét, és homályos lett, még így is elég kivehető volt rajta minden. A második képet ismét Elsie apja hívta elő, aki megpillantva a törpét a fotón már-már arra gyanakodott, hogy egy szándékosan ellene irányuló tréfa áldozata, ezért nem is adta többet oda a gépet a lányoknak. A Wright szülők egyre nyugtalanabbak lettek a két csínytevő turpisságát illetően, s nyomozni kezdtek a fotók után. Arthur, és felesége Polly alaposan átkutatták a lányok szobáját, míg azok kinn voltak játszani az udvaron, még a szemetes kosarat is tüzetesen átvizsgálták képek, illetve kivágások után kajtatva, de nem találtak semmit. Egy alkalommal még a patakhoz is lementek, hogy bizonyítékot találjanak a csalásra, illetve lebuktassák őket, de szintén nem találtak semmit, s a lányok továbbra is kitartottak saját történetük mellett. A képek másolatai ekkorra már a szomszédok, ismerősök, rokonok körében járt kézről-kézre, s ez így is ment egy darabig, mígnem a különös eset kitudódott.
A történtek először 1919 kerültek nyilvánosságra, amikor Polly Wright Bramfordba utazott a Teozófiai Társaság gyűlésére, illetve előadására. Mivel ő maga is átélt természetfeletti dolgokat, és erősen hitt az effajta jelenségekben, történésekben, már korábban csatlakozott ehhez a társasághoz, egyfajta kikapcsolódást, s egyben tanulást jelentett számára. Ezen a bizonyos napon épp a tündérekről volt szó, mire Polly megemlítette padtársának hogy lánya és unokahúga udvaroktól nem messze tündéreket fotóztak. A szóban forgó két kép nyers másolatát a beszélgetés hatására a teozófusok kezére adta hátha tudják, mit kezdjenek vele. Így jutott el később Edward Gardnerhez a teozófiai Társaság vezetőjéhez. Gardner rendszerető, mondhatni maximalista ember volt, így az első gondolata az volt, miután a fényképek a birtokába kerültek, hogy fel kellene javítani őket, amit meg is tett. Később egy profi szakembert, és fotográfust Harold Snellinget kérte meg arra, hogy vizsgálja meg, a képek valódiak-e. Hosszas tanulmányozás után Harold arra jutott, hogy a fényképeket valóban szabadtéren készítették, a kontrasztok megfelelnek a valóságban tapasztalhatóknak, és a tündéreket mozgás közben örökíti meg a fotó, tehát semmi esetre sem lehetnek előre beállított mozdulatlan állóképek. A Gardner által elrendelt javítások eredményeként új negatívokat készítettek az eredetiről, és tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy mechanikusan semmit se változtassanak a fotókon. A két kapott kép első osztályú negatív volt, amik minden szempontból olyanok voltak, mint az eredetiek azzal a kivétellel, hogy sokkal élesebbek, és tisztábbak voltak. Ma már elég furcsának tűnik számunkra, hogy Gardner nem készült fel a kritikusokból álló csőcselék éles kérdéseire, amelyek az alakokra vonatkoztak, illetve arra, hogy a tündérek ruhája és frizurája miért hasonlít gyanúsan a kor divatjához. Mondhatni a hozzá nem értők, vagy épp a hozzá nagyon is értő szkeptikus szakemberek, és nem beavatottak próbálták ízekre szedni a szerintük több sebből vérző történetet, és a képeket. Gardner azonban kitartott a fotók valódisága mellett akárcsak a lányok. És itt lépett közre a sors, vagy, ahogy a racionálisabbak mondanák, a véletlenek sorozata. Ugyanis egy „véletlen” folytán (ami lehet valóban véletlen) Sir Arthur Conan Doyle írót kérte fel egy nagy neves magazin, hogy a közeledő karácsony alkalmából írjon egy cikket a tündérekről, illetve ezekhez hasonlatos varázslatos lényekről.
Az 1859-es születésű úriembert Sherlock Holmes, a briliáns képességekkel megáldott detektív alakjának megalkotóját soha nem lehetett eltéríteni az igazság keresésétől. Mivel Doyle alapos ember volt, jól utánajárt a témakörnek, így hallott először a cottingley-i lányok esetéről, ami rögtön magával ragadta, mivel ő maga is hitt az efféle dolgokban. A fényképek létezése is tudomására jutott, ezért felvette a kapcsolatot Gardnerrel, és kölcsönkérte a másolatokat. A közvélemény későbbi benyomásával ellentétben Conan Doyle kezdettől fogva fel volt készülve a támadásokra. Amikor megmutatta a képet néhány pszichikai kutatónak, azok hamisítványnak gondolták, amelyen egy csoport tündéreknek maszkírozott táncos szerepel. Itt jön képbe egy roppant érdekes dolog. Valami különös oknál fogva senkinek sem jutott eszébe, hogy ne a másolatok analizálásával foglalkozzon, hanem az eredeti fényképeket vegye szemügyre. Az a bizonyos Mr. Snelling, aki a másolatok második sorozatát készítette, illetve hosszasan vizsgálgatta a szóban forgó fotókat, arra jutott, hogy azok jól láthatóan amatőr fotóstechnikával készültek. Ezzel szemben egy a Kodak cégtől felkért szakember éppen ennek szöges ellenkezőjét állította, vagyis azt, hogy ezen fotók elkészítésében gyakorlott fotósnak kellett közreműködnie, de minden valószínűség szerint valódiak. Mindez egyértelműen azt sugallta, hogy a kézen forgó fényképek mindössze feljavított, kiélesített másolatok. Az egyik valószínű magyarázat az lehet, hogy Conan Doyle és Gardner ekkor még nem akartak említést tenni arról, hogy az eredeti képek fel lettek javítva, talán mert nem tartották fontosnak. Júliusban Gardner Cottingley-be utazott, hogy beszéljen a Wright családdal, akiről az volt a véleménye, hogy igazán becsületesnek és tisztességesnek tűnnek. Ekkor döntöttek úgy, hogy az esethez kétség sem férhet, ha újabb tündéri felvételek készülnek. Augusztusban Gardner északra utazott kamerák és 20 fotólemez társaságában, hogy azokat Elise-nél és Frances-nál hagyja abban a reményben, hogy sikerül őket rávennie újabb képek készítésére. Úgy érezte, csak így lehet bebizonyítani azt, hogy a tündérek igenis valódiak. Közben megjelent a magazin karácsonyi száma, amelynek címlapján a tündérek szerepeltek. A magazin ezen száma néhány napon belül elfogyott, és igen nagy visszhangot keltett. Sokan abszurdnak találták a természetfeletti erők közreműködését, és kiálltak azon elképzelésük mellett, hogy a fotók hamisak. Az újságokban különféle kommentárok jelentek meg a témával kapcsolatban. Végül megmagyarázhatatlan eseménynek titulálták a dolgot, és ezzel le is zárták a hosszas eszmei vitát. Mindenesetre a magazin mindenképpen jól járt a cikkel. 1921 tavaszának közeledtével az eset el is felejtődött volna, ha nem történt volna meg a legváratlanabb: Elsie és Frances három újabb fényképet készített a tündérekről. A szám szerint a harmadikon Frances volt látható egy előtte lebegő tündérrel, a negyediken Elsie és egy újabb tündér, az utolsón pedig csak tündérek, méghozzá napfürdőzés közben.
 
És akkor még mielőtt tovább folytatnánk a történetet, jöjjenek a szóban forgó fotók, abban a sorrendben, ahogy elkészültek. A képekhez fűzött kommentárok Edward Gardner: A cottingley-i fényképek, és történetük című 1945-ös munkájából valók.
#1 Frances és a tündérek: 1917 júliusában készült, egy Midg Quarter Kodak típusú fényképezőgéppel. A negatív egy kicsit túlexponált volt. A vízesés, és a sziklák körülbelül 20 méterre lehettek Frances mögött, aki sekély vízben állt a hegyi patak közepén. A tündérek eredeti színezetét (ami a fotón nem látszik, lévén hogy fekete-fehér) a lányok írták le későbbi beszámolójukban. Elmondásuk szerint zöld, levendula, és mályvaszínekben pompáztak, a legtöbb szín a szárnyaikban volt, melyek lassan átmenetesen váltottak vakító fehérbe a végtagoknál.
#2 Elsie és a törpe: 1917 augusztusában, vagy szeptemberében készült, a fényképező ugyanaz (Midg Quarter) a típusú volt. Elsie egy törpével játszott, akit megpróbált kezével magához csalogatni. A törpealak épp ugrott, amikor Frances elkészítette a képet. A beszámoló alapján az ismeretlen lény fekete nadrágot viselt, és pirosas mellényt egy világos piros sapkával. A törpének állítólag nem volt súlya, vagy pedig olyan könnyű volt, hogy azt a lány nem is érezte. Szintén voltak szárnyai, akárcsak a tündéreknek. Molylepke szerű mintázatok, és festékanyagok voltak benne.
#3 Frances és a szökellő/lebegő tündér: A kép 1920 augusztusában készült, a fényképezőgép típusa Cameo Quarter. A kép készítésének pillanatában a fotón látható tündér a levelekről szökken a magasba közvetlenül Frances arca elé. Ez legalább háromszor megismétlődött, Frances szerint a tünemény meg akarta érinteni az orrát, ő azonban ettől játékosan megijedt, és mindig hátrahúzta a fejét. (ezért is lett ennyire rosszul exponált) A tündér öltözéke hasonló volt az első képen látottakéhoz.
#4 Egy tündér csokrot kínál Elsie-nek: 1920 augusztusi keltezésű a fotó, a fényképezőgép típusa szintén Cameo Quarter. Egy tündér áll a leveleken majdnem teljesen mozdulatlanul csokrot nyújtva a lány felé. A szárnyai kivételesen elütöttek a többi tündérétől, aranysárgában pompáztak. A fotó egyik nagy érdekessége, hogy Elsie nem néz pontosan a tündérre. Ennek magyarázata, hogy az emberi látása megzavarodik bizonyos szokatlan jelenségeknél, mint például egy ilyen tündérrel való találkozás. Ha a tündér egy kicsit is mozog, az emberi szem megpróbálja pontosan követni hol van, azonban ha mozdulatlanul áll, az ember szeme bágyadt fáradtságba merül. (Ezt egyébként meglehet figyelni valóban akár a hétköznapokban is. Egy össze-vissza mozgó tárgyra jobban odafigyel az ember, mint egy mozdulatlan, de még így is szembizsergető objektumra.)
#5 Tündérek napfürdőzése: 1920 augusztusi fotó, a fényképező típusa ismét Cameo Quarter. Szintén egy nem megszokott fotó a sorozatból, ugyanis egy olyan elemet is tartalmaz, amiről még a lányoknak sem volt fogalma, hogy micsoda is. A környező fűszálakon ugyanis azonosítatlan fehéres „kókuszreszelékre” hasonlító valamik voltak, nem sikerült azonosítani. Egyes tündérkutatók szerint ez az úgynevezett mágnes fürdő, amit a tündérek nagyon gyorsan (szinte pillanatok alatt) szőnek legtöbbször ősszel, a hűvös, lucskos időjárás után.
A médiavisszhang hatalmas volt, mindezek után a világon mindenfelé terjedni kezdett a cottingley-i tündérekről szóló mese. Az ifjú fotográfusok olyannyira az érdeklődés középpontjába kerültek, hogy Elsie 1926-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. Híre viszont már ott is megelőzte. A cottingley-i tündérek történetét a lapok és könyvek még 50 éven keresztül ismételgették, hol megkérdőjelezték hitelességét, hol hitet tettek a tündérek létezése mellett, hol azt találgatták, hogyan hamisították a felvételeket. A kutatások során az is kiderült, hogy Elsie egy rövid ideig a helyi fényképésznél is dolgozott, és ott jelét is adta művészi hajlamának. Tehát nem mindenki volt elragadtatva a fotóktól, s jónéhány szkeptikus rávilágított a képeken található árulkodó jelekre, mint például arra, hogy a tündéreknek látszó alakok kicsi papírhatást keltenek. Példának okáért vajon az első képen Frances miért nem néz a tündérekre? A lányok később úgy védekeztek, hogy annyira megszokták az idők során a tündéreket, hogy volt úgy, hogy rájuk sem figyeltek már, így készülhetett a fotó. És vajon miért nincs a balról a második tündérnek szárnya? A második fotón pedig miért olyan bizarrul hosszúkás Elsie keze? Frances ezt a fényképezőgép hibájának tulajdonította. A negyedik sorozatszámú képen, a leveleken álló tündér vajon miért a legújabb korhű divatruhában jelenik meg? Ezen problémák ellenére is rengetegen akadtak, akik még mindig hittek a képek valódiságában, és kitartottak a lányok állítása mellett. Természetesen az akkori viszonyok is közrejátszhattak abban, hogy ennyi csodálóra, hívőre talált az ügy, ugyanis ne felejtsük el, az első világháború, illetve az ezt követő időkben vagyunk. Az angolokat alaposan megviselte érzelmileg a négy év folyamatos háborúzás, a szüntelen, és értelmetlen vérontás. Úgy tűnt szükség van valamire, ami újra felébreszti bennük a hitet a jóságban, és az ártatlanságban. Végül önnön maguk igazolását látták meg Frances és Elsie tündérfotóiban. Voltak, akik egy még különösebb elmélet rabjai voltak, akik szerint ezek a tündérfotók gondolatfényképek voltak, melyekkel átfogóbban egy Ted Serios nevű férfi foglalkozott. Gondolatgráfiának nevezte az általa felfedezett képalkotási módot: állítása szerint gondolatait vetítette ki Polaroid filmekre. Szerinte lehetséges volt pusztán a gondolat erejét felhasználni arra, hogy fizikális fényképeket alkothasson az ember. Ez egy hosszú történet, külön csavarral a történetben, így talán majd egy másik alkalommal foglalkoznánk vele.
A történet azonban nem ért ezzel véget, és bár eddig is a túl szép, hogy igaz legyen hangulatot súrolta a cselekmény, a váratlan fordulatok visszarántották az embereket a szürke valóságba. 1978-ban ugyanis egy James Randi nevezetű ürge rávilágított arra, hogy a képeken szereplő tündérek kísértetiesen hasonlítanak a Princess Mary’s Gift Book-ban (Mary hercegnő képeskönyve) látottakhoz, amit 1915-ben adtak ki - és készítéséért Claude Shepperson volt felelős - nem sokkal azelőtt, hogy a lányok elkészítették volna a fényképeket. Végül teljesen váratlanul 1981-ben Elsie Wright bevallotta az őt interjúztató Joe Cooper-nek, (aki az Unexplained c. magazinnak dolgozott) hogy a tündérek valójában kivágott papír fecnik voltak. Ő maga rajzolta őket Mary hercegnő képeskönyve alapján, mintegy ezáltal inspirálva. Azután ezeket kivágták, majd rögzítő tűkkel oldották meg azt, hogy az alakok egyben maradjanak, s vékonyszálú cérnán lógatták őket a fotózáskor. A második fotón (Elsie és a törpe) egyébként látszik is a rögzítő tű gömbszerű feje a teremtmény közepén. Doyle észrevette ezt a pontot, azonban teljesen félreértelmezte (lehet szándékosan?) és a teremtmény köldökének írta le, ami arra késztette, hogy érveljen amellett, hogy a tündérek, és egyéb mesebéli teremtmények is épp úgy szülés árán adnak új életet, mint mi emberek. Egyszerű trükk volt a papírmasé figurák alkalmazása, óriási hatással, mert majd 60 évig senki sem tudta biztosra állítani a képekről, hogy azok hamisak. A New Scientist című folyóirat munkatársainak egy csoportja ugyanakkor számítógépes vizsgálatnak vetette alá a felvételeket, és azt állította, hogy ki tudnak mutatni a képen néhány tündéralakhoz erősített cérnaszálat.
Hogy vajon csinálták ezt az egészet a lányok? Erre több magyarázat létezik, egyesek szerint (és ők is ezt nyilatkozták) meg akarták viccelni a felnőtteket, akik semmiben sem hisznek, míg más források arról számolnak be, hogy Elsie halott bátyja miatt találták ki az egészet, hogy valamivel igazolják a „túlvilág, a természetfeletti” létezését. Erre a verzióra azonban semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre, ráadásul minden valószínűség szerint Elsie-nek sohasem volt bátyja, így az egész csak valami légből kapott teóriának tűnik, ami aztán legenda szintjén elterjedt az esettel kapcsolatban. A tündérfotók ügye kapcsán több kérdés is felmerülhet az emberben. Vajon miért nem vette senki észre a csalást? Miért nem tudta ezt senki sem biztosra megmondani? Nos, akkoriban egyáltalán nem voltak olyan rendelkezésre álló eszközök, amivel a fotókat manipulálni lehetne. Még a fotózás maga is gyerekcipőben járt, így az utólagos manipulációt teljesen abszurd elméletnek tekintették. A magyarázat ennél sokkal egyszerűbb, mint azt fentebb is leírtuk, a képeket nem másították meg, mindössze papírból kivágott figurákat fotóztak le a kellő hatást elérve ezzel. Mivel senki sem tudott utólagosan fényképet manipulálni, ezért minden, ami egy ilyen fényképezőgépből származott, annak „igaznak kellett lennie”, és senki sem kételkedett annak hitelességében. Aztán mégis a gyanakvó természetűeknek lett igazuk, akik már kezdettől fogva furcsállták a tündéralakok papírra hasonlító anyagát, mivel azonban még nem láttak tündért nem mertek messzemenő következtetéseket levonni, hisz ne feledjük el, a szkeptikusok között rengeteg neves szakember is volt, nem tett volna jót a hírnevüknek, ha kiderül, hogy tévesen ítéltek meg egy szakmailag tiszta fotósorozatot. Ráadásul a láthatatlan cérnaszálak mindenkit gondolkodóba ejtettek (miért nem látszottak?) Azt lehet mondani, hogy az ügyhöz, és a fotókhoz nem is nagyon mertek hozzányúlni, akik pedig ezt megtették, mindig óvatosan adtak hangot véleményüknek. Az akkori technikai háttér nem tette lehetővé, hogy annak kérdését vizsgálják, vajon eredetiek-e a felvételek, így néhány kísérlettől, és analizálástól eltekintve mindenki az ösztöneiben bízott. A már említett cérnaszálakat szabad szemmel, sőt műszerekkel sem sikerült soha senkinek megtalálnia, mindehhez számítógép kellett. (fentebb már említettük) Erre is van magyarázat, az akkori fényképek felbontási képessége messze a maiak alatt volt, így a cérnasál vékonyságú alakzatok úgy tűntek el a képekről, mintha nyomuk sem lett volna.
A sztori azonban még nem ért véget, sőt, váratlan fordulattal álltak elő a lányok. 1970 tájékán azt mondták, hogy az utolsó, azaz ötödik fotó valódi. Korábban Azt állították egyébként, hogy az első négyet biztosan hamisították, az ötödikről pedig mélyen hallgattak, így a média nem fújta fel a dolgot. Frances még utolsó leheletével (halála előtti napokban) is megesküdött arra, hogy az utolsó kép valódi, s ebben egyetértett unokanővére Elsie is. „Egy nedves Szombat délután volt, mi csak épp elcsentük apám fényképezőgépét egy kis időre, majd véletlenül valami mozgásra lettünk figyelmesek a fűben, ahol tündérek sütkéreztek. Rájuk céloztam a fényképezőgéppel, majd fényképeztem! Semmi trükk nem volt az egészben!” – állította egy 1981-es interjúban Elsie. Ebben az interjúban azt is bevallották a lányok, hogy miért hallgattak olyan sokáig arról, hogy a felvételek nem igaziak: „Én és Elsies túl elkeseredettek voltunk, és szégyelltük magunkat, amiért a Sherlock Holmes neves íróját Doyle urat is becsaptuk, aki mellénk állt, és megvédte ezeket a fotókat. Ezek után egyszerűen nem volt merszünk elmondani az igazságot. Másfelől az egész csak egy buta tréfának indult, Elsie apját szerettük volna megviccelni, és a felnőtteket.”
Frances Griffiths 1986-ban, Elsie Wright pedig 1988-ban halt meg. Az eredeti tündérfotók, és Conan Doyle átfogó könyve a tündérekről egy aukción kelt el körülbelül 21.000 fontért 1998-ban. Még ugyanebben az évben Geoffrey Crawley (az aukció nyertese) eladta az egész kollekciót, és fotókat a Nemzeti Média Múzeumnak, Londonban. A kollekció különböző tündérekről szóló anyagot tartalmazott, magukat a fotókat, két kivágott tündéralakot (amit anno fel is használtak a képek készítésekor), és egy kilenc oldalas levelet Elsie-től, amiben ecseteli a csalás tényét. Az eredeti cottingley-i tündérfotókat később egy ismeretlen vevő vásárolta meg 6.000 fontért 2001-ben egy Londoni aukción.  Frances lánya Christine Lynch egy televíziós adásban, az Antiques Roadshow-ban is feltűnt egy adás erejéig 2009 januárjában a fényképekkel, és az egyik fényképezőgéppel, amit még Conan Doyle adott oda a lányoknak. Ebben az interjúban azt mondta, hogy ő máig hisz abban, amit az anyja mondott, hogy az ötödik fotó valódi. Kevesen tudják, de a történetből angol-amerikai film is készült „FairyTale: A True Story” (Egy igazi tündérmese) címmel 1997-ben. Maga a film csak hellyel-közzel rekonstruálja az eseményeket, amolyan Hollywood módra elszalad vele a ló, de akit érdekel a történet cukormázosabb formába öntve, az mindenképp nézze meg.
 
És hogy az ötödik fénykép tényleg valódi lenne-e? Erre szintén több verzió látott napvilágot, egyesek szerint ténylegesen hiteles lehet, hiszen mind stílusában, mint pedig a képen látott alakok kinézetében eltér az előző négy képtől. Ráadásul a tündérek mintha átlátszóak is lennének. Azonban a másik tábor éppen ennek ellenkezőjéről vall: szerintük ez a kép is –épp úgy, mint a többi – hamis, és a lányok pusztán még egyszer utoljára reményt akartak adni, egészen pontosan lehetőséget a természetfelettiben, és a tündérekben való hitre.
 
Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Kovács Tímea
Barnabási László

 

Címkék: ezotéria elemzés tündérek  |   |  komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.